Seite - 144 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Felsö-Ausztria ès Salzburg (Felsö-Ausztria), Band 6/1

144 lovagol velük, a ki fura magaviseletével nagyban előmozdítja a közderült- séget. Vagy húsz lépésnyire az ív előtt megáll a csapat; a zene elhallgat s megkezdődik a játék. Az első számú lovas megkísérti a mesterségét. Megsarkantyúzza lovát s keresztülvágtat az ív alatt; alkalmas pillanatban botjával a gyúrű felé döf. Ha sikerül a papirost eltalálnia s átszúrnia, botján marad a gyűrű; a zene tust fú s a közönség újjong. Ha elhibázza, föl se vegye, ha kinevetik. Nem is törődik vele, hanem visszafordítja lovát s új rohanásra készül, míg pajtásai számuk sorrendje szerint próbálkoznak. Valahányszor eltalálják a gyűrűt, újat tesznek helyébe. A ki bizonyos számú futtatás után legtöbbször leszúrja a gyűrűt, az az első díjat nyeri. Muzsika, a lovasok szerencséje és szerencsétlensége, a bohócz bolondozásai ezt a játékot víg mulatsággá teszik. Kár, hogy ez a lovagias gyakorlat hova-tovább kimegy a divatból. Ugyanígy van a zsák- vagy nadrágfuttatással, a kakasveréssel és tojásszedéssel is. A zsák- vagy nadrágfuttatásra több pár vállalkozik, rend- szerint az iskolából csak most kikerült gyerkőczök, hogy kitűzött díjakért egymással versenyt fussanak. E végre ketten-ketten valami feneketlen zsákba vagy arra való nadrágba dugják a lábukat, egyik a jobbat, másik a balt. A párok sorba állanak, hogy adott jelre valami távolabbi czél felé s meg visszafussanak. Az először visszaérkező pár nyeri az első díjat, az utána való a másodikat, stb. Itt is van ok nevetni, mert nem egyszer megesik, hogy az együtt futók nem tudnak lépést tartani, egyik a másikat akadályozza vagy mindketten is fölfordúlnak. Még bonyolódottabb s nevetségesebb a dolog, ha két-két futónak egy taligát kell maguk előtt tolniok úgy, hogy az egyik a jobb, a másik a bal kezével fogja s tolja a taligát, mikor aztán lépés kell egymással tartaniok, a mi a föladat nehézségét s e miatt a kis baleseteknek, melyeknek a versenyfutók ki vannak téve, a számát, s egyszersmind a közönség köz derültségét nagyban fokozza. A kakas verésnél, mely kegyetlen, de nagyon elterjedt, nyilván indo- germán játéknak mythosi háttere van, valami szabad téren egy házi kakast hosszú zsinórral egy dúczhoz kötnek úgy, hogy az állat szabadon mozog- hat. A kakasverők, négyen-öten, egy-egy szalmából font cséphadarót kapnak. Miután szemöket bekötötték, elkezdenek a dúcz körűi menni s az álcséppel vaktában egyet-egyet ütni a kakas felé. Ez természetesen, féltvén az életét, minden ütést kikerül, s így gyakran sokáig tart, míg eltalálják