Seite - 163 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Felsö-Ausztria ès Salzburg (Felsö-Ausztria), Band 6/1

163 azonfelül búza-, rozs- és árpakalászokkal czifráznak föl számára. Ráadásúl természetesen sokat csúfolódnak és évődnek vele. A ki a szomszédok közül először „csépel ki", azaz végzi el a cséplést, elküldi szomszédjának, a ki még nincs annyira a munkával, az „álmos embert" (Leobelmann) az „álmos rostával* (Lcobelreuter). Ez egy szalma- ember, mindenféle ringy-rongygyal beaggatva. Vállán csép, hátán rosta van; kalapjára pedig czédula van tűzve mindenféle gúny versekkel, példáúl: „Kalapomon írva van, — ha nem akartok szundikálni, — hagyjátok ott". („Auf mein' Hut steht's gschrieben, — Wanns net lcobeln mögts, — Lasst's ös lieg'n.") A szalmaembert reggel, mikor a szomszédnál már a pajtában vannak a cséplők, dobják a szérűre. De, a ki dobja, vigye ám az irhát; mert ha megkapják, „kifeszítik", „beszalmázzák" és azután bekor- mozott képpel kergetik el. A cséplésnek ünnepies befejezése a „cséplőáldomás", a melyről pecsenye és fánk nem hiányozhatik. Erre igazi patriarkhális szokás szerint a nap- számosok is hivatalosak, azonkívül egyik-másik atyafi, meg a molnár, kinél a gazda őrletni szokott. A len vetésének és letakarításának is megvannak a maga sajátságos szokásai. Mikor a paraszt lent vet, felesége „rántottát" süt neki s kiviszi utána a földre, a hol azt a gazda, még mielőtt a munkába fogna, elkölti, hogy — a mint mondják, — sima legyen a keze s csúszszék belőle a lenmag. Azonban igazság szerint ennek eredete valami pogány földkultusz. A nap- fordúlói tüzet a leányok magasra szökve ugrálják át, hogy a len nagyra nőjjön. Hasonlót tettek régebben a takácsok a farsangjárásokon ugyanabból a czélból. Hogy a megpörzsölt seprűket a napfordulói tűztől a lenföldbe dugdozzák, már fent említve volt. Nagy dolog némely vidéken a lenbetakarítás, a mi a „nyövés"-ből és a „gcrebenezés"-ből áll. Erre az erős munkára több házból összejönnek az emberek. A „nyövést", azaz a lennek a földből kiszaggatását, korán reggel kezdik. Az egyes házakbeliek csoportonként összetartanak és versenyt dol- goznak, hogy csakúgy ég a munka. S így is kell, mert a lennel beplántált tábla épen nem csekély. Bökölődő és csúfoló beszédek, mindenféle kötekedés gyorsítja a munkát. A kinyőtt lent legott „kévébe" kötik s haza szállítják. Ha az utolsó darab föld is lefogyott, a lenmunkának ezt a részét közös ujjongás fejezi be kettős karban úgy, hogy az egyik kar magas hangon „juh"-ot kiált s a másik egy harmaddal mélyebben „hua-t felel vissza. 21*