Seite - 297 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Felsö-Ausztria ès Salzburg (Felsö-Ausztria), Band 6/1

297 legfontosabb iparágát összefoglalva akarjuk tárgyalni. A Salzkammergutnak, melyet magyarul só-kincstári uradalomnak nevezhetünk, már a neve is mutatja azt a nagy jelentóséget, mely ezen természeti szépségekkel is oly dúsan megáldott vidéken a sónak osztályrészül jut. A természet e kincse, miként a felső völgyekben a korunktól igen messze múltba eső kő- és bronzkorszakból való leletek, a számos feltárt kelta sír a bennök talált bronzfegyverekkel s arany-ékszerekkel, a lapályos helyeken pedig a rómaiak uralmának nyomai bizonyítják, már a legrégibb időben alkalmat szolgál- tatott a művelődés szempontjából igen nagy fontosságú letelepedésekre. Az a jelentőség azonban, melyet a só, mint az ember háztartásában, a gazda- ságban és iparban nélkülözhetetlen szer és mint gazdag államjövedelmi forrás jelenleg kölcsönöz a Salzkammergutnak, ezt jóval túlszárnyalja, kivált ha ehhez még hozzáveszszük, hogy a só bányászása, szerzése magának a területnek egyik leggazdagabb jövedelmi forrása, a mennyiben egyfelől a lakosok nagy része ebből él, másfelől pedig a sósvíz (Soole) gyógyító ereje sok, üdülésre szorúló idegent vonz oda. A só a Nori- és Rhäti-Alpesek éjszaki lejtőjén, valamint a Salzkammer- gut hegyeiben nem mint tiszta kősó fordúl elő, hanem mint sóból, agyagból, gipszből és anhydritből elegyedett breccia-szerű keverék, 30—80 százalék sótartalommal, mint ú. n. „Haselgebirge", hatalmas tömzsökben, melyek agyaggal körűiburkolva és így a víz hatásától megóva, a triasz-képződés mészhegyeibe vannak települve. Ezek a sóképletek, melyeknek eredeti viszonylagos helyzetét a térfogatában változó anhydrit meg a földuzzadó agyag megháborította és a melyeknek feküjét a különben többnyire igen terjedelmes bányák egyikében sem sikerűit eddig kétségtelen módon meg- állapítani, vagy a fölszínen jelennek meg hatalmas fejlettségben, dús növényzettől fedve, vagy pedig a hegyek belsejében vannak kisebb-nagyobb mértékben elrejtve és sós forrásoknak adnak létet a völgyalji lapályokon úgy, hogy fölfedezésük egyáltalában nem volt nehéz. Nem lehet tehát csodálkoznunk, hogy ezek a sótelepek már a régi korban jövedelmező kiaknázás tárgyai voltak, még pedig többnyire ugyanazokon a helyeken, melyek jelenleg is híres sóbányák az Alpesekben. Úgy látszik, hogy a legrégibb időkben, nevezetesen a bronzkorszakban száraz úton mívelték a népek e sótelepeket úgy, hogy valószínűleg aknákból szárazon vágták ki e sós-agyagot és a szabad levegőn tisztították meg, vagy pedig kilúgozták és az így kapott sós-vizet párologtatták el. Erre mutat az F.-A. 38