Seite - 394 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Felsö-Ausztria ès Salzburg (Salzburg), Band 6/2

394 vidékeken44, tehát hihetőleg Alsó-Ausztriában, talán magában Magyarország- ban, folyt le a csata (907). A bajorok tökéletesen megverettek, összes vezéreik elestek, köztük I. Dietmar salzburgi érsek s a passzaui és brixeni püspökök. E megsemmisítő csapás következménye mindazon országok elveszte volt, melyek kereszttel, karddal és ekével Nagy Károly napjai óta birtokba vétettek. A bajor törzs körülbelül az Agilolfing-korszakbeli határai közé szoríttatott vissza; Salzburg pedig a nyugati Magyarországban levő birto- kokat s az egész egyházmegyét teljesen és örökre elvesztette, habár Szom- bathely és Pécs körüli jószágaik birtoklását az érsekek még századokon át megerősíttették maguknak a császárokkal. A magyarok támadásai ez időtől fogva magát Bajorországot sújtották a legpusztítóbban. Arról, hogy Salzburgot is megrohanták vagy megvívták volna, nem maradt ugyan fenn hír, de a szomszédos kolostorok romba dőltek s Adalbert érsek (919—934) okiratai gyakran tesznek említést elpusztult és üresen álló jószágokról még a város közelében is. Csak miután a megpróbáltatások egy emberöltőnél tovább tartottak, állott be javulás I. Henrik bajor herczeg győzelmei, de leginkább I. Ottó király Lech-mezei (955) diadala következtében. Altalánosságban e korszak salzburgi érsekei kitűnő egyetértésben éltek a szász házból való királyokkal és császárokkal. Csupán egy tett kivételt, Herold, ki belebonyolódott abba a fölkelésbe, melyet Liudolf 953-ban támasztott atyja, I. Ottó ellen. Ottó fivére, Henrik bajor herczeg, elfogta és szeme világától megfosztatta Heroldot, ki a pápa bele- egyezésével nem sokára letétetett. Utóda I. Frigyes volt, az Aribon név alatt ismert nagy és tekintélyes család sarja, ki a keleti országok fölötti metro- polita! méltóság miatt Passzauval támadt heves viszályt sikeresen fejezte be. Hartwig érsekről, ki szent ember hírében állt, egy szép legendát beszél- nek. Midőn egyszer kemény téli időben a hegység egyik völgyét megláto- gatta, ott egy száraz ágból botot faragott magának. A mint e bottal tovább indult, az egyszerre rügyezni és virágozni kezdett, mi tulajdonosának szent- ségét nyilvánvalóvá tette. Azóta e csoda színhelyét Blühnbachnak nevezik. A XI. század első fele a német birodalom és a császárság virágkora volt. Csakhogy ma fölötte bajos helyes fogalmat alkotnunk ezen középkori német államszervezet nagyon sajátszerű intézményeiről. Mert helytelen az a föltevés, mintha a birodalom már azon időben számos apró fejedelemségre és városra lett volna forgácsolva. Ez csak később következett be. Másfelől azonban az államról és az alattvalói viszonyról táplált mai fogalmakban sincs