Seite - 396 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Felsö-Ausztria ès Salzburg (Salzburg), Band 6/2

396 a Karoling-korszak óta ismét lényegesen szaporodtak és az egykor lakatlan és míveletlen vidékeknek gondos megmívelésével értékben is nagyon emel- kedtek, a püspökök elég jelentékeny részben nemes hűbéreseknek adták át, kik a földdel való bőséges ellátásért viszont-szolgálatképen kardjokat és hűségöket bocsátották rendelkezésökre. így tehát az akkori időben a püspök világi dolgokban is nagy hatalmú úr volt. Gazdag bevételekkel rendelkezett messze terjedő birtokokból, bányákból és útvámokból, egyházi tizedekből és bíráskodási jogosítványaiból. Ezért viszont a birodalom pénzszükségletei fejében is sokat kívántak tőle s ő sokat is költött egy részt az egyházi intéz- ményekre, más részt a hűbéresek és szolgák egész hadának eltartására. De még mindig nem lehetett szó önálló, kikerekített területről, fejedelemségről a későbbi földrajzi értelemben. A salzburgi érsekség jószágai akkor oly földterületen voltak szétszórva, mely négy végpontjával Regensburggal, Bécscsel, Merannal és Krajnában Gurkfelddel sem elég tökéletesen van meg- jelölve. Ép oly messze szétszórtan éltek az egyházi hűbéresek a püspöki udvarházakban és várakban, de a legsűrűbben az érseki székhely közelében, továbbá Karintia éjszaki részén Friesach körűi. Érthető, mily fontos lehetett a császárra nézve, hogy a püspöki székeken olyan férfiak üljenek, kiknek odaadásában megbízhatott. Ezek között a salzburgi nem épen a legjelenték- telenebb helyet foglalta el. Habár a három régebb metropolita: a mainzi, trieri és kölni rangban megelőzték, viszont ő volt papi feje annak a nép- törzsnek, mely egységét és sajátosságát a legszivósabban megtartotta : a bajor törzsnek, és az ő tartománya uralkodott az összes keleti Alpeseken s egy- szersmind Felső-Olaszország keleti részeinek bejáratain is. Ez okozta, hogy a császárok a püspökválasztásokba a leghathatósabban beavatkoztak. Már Nagy Károly rövid úton nevezett ki püspököket; később bizonyos külső- ségek megtartásával ugyanez történt. Mikor valamelyik érsek elhúnyt — beszéli I. Konrád salzburgi érsek életirása, megemlítve, hogy akkor mindig úgy jártak el — az egyházmegye legelőkelőbb papjai és első hűbéresei magukhoz vették a boldogúltnak gyűrűjét és pásztorbotját s küldöttségképen a császári udvar székhelyére vitték, még ha ez akár Olaszországban, vagy a birodalomnak más távoli részében volt is. A császár azután a küldött- séggel és állandó tanácsosaival értekezett az utód felől, s ha megállapodtak valakiben, azt nyomban kikiáltották s a császár a gyűrűvel és bottal meg- adta neki az investiturát. A választás nem ritkán a küldöttség valamelyik tagjára esett, még gyakrabban valakire az udvari papság és a császári