Seite - 471 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Felsö-Ausztria ès Salzburg (Salzburg), Band 6/2

471 Hübner: „A beszédmód a karintiai, stájer és salzburgi beszéd keveréke". A hangban való sajátságaihoz a magánhangzók szokatlan nyújtása tartozik, pl. „essn" (essen), az „r"-nek átmenete „ch"-be, pl. „Heachz" (Herz), „Bóanch" (Beine; de „Boaner", Bohnen) és „la"-val való kicsinyítés, pl. Gamsla. A szókincs is szerfölött sajátos; a VI. és VII. századbeli szláv beván- dorlás némely nyelvi maradványai mellett helynevekben és egyes elneve- zésekben, pl. „Geuschn" (parasztház), „Gischgalitzn" (leánysom), a karintiai tájnyelvhez közelálló sok szóalakot mutat, pl. „Feri" (malacz) a Salzburgban egyébként járatos „Fak" ellenében. A nyelvi különödöttség azokban a nevekben is kifejeződik, melyekkel a különféle vidékek egymást illetik; a lungaui a pinzgauit „Übertäurer"-nek, ez amazt „Enterstäurer"-nek nevezi; a pinzgauit, Hübner tudósítása szerint, azelőtt „Pinzgara Fopperu-nek szerették hívogatni; a Pinzgauban magában a kerületbélit, a „Daigen"-t, szorosan megkülönböztetik a „vidéki" síkfölditől, az „ Austarign"-től és a Tauernen túli karintiaitól és tirolitól, a „Táurer"-től. A tartomány gazdag népköltészetéról majd egész máig keveset tudtak a műveltek Salzburgon kivűl; a mit egykor Hübner s századunkban Dürlinger és mások népköltésről följegyeztek, többnyire figyelmen kivűl maradtak, a Süss-féle salzburgi népdalgyűjtemény sem örvendett a tartományon túl nevezetes elterjedésnek. így hát az osztrák alpesi tartományok közül csak Tirol és Karintia állott költői és daloló hírben. Csak Hartmann Ágostnak a német népszínjátékról és a bajorországi s ausztriai német népdalokról közzétett dolgozatai tárták föl a művelt világ előtt a tartomány népköltésének gazdag kincseit, melyről már Süss ezt állította: „A salzburgi, teremtőjétől egészséges józan észszel, vidám kedvvel és tiszta torokkal megáldva, a természeti éneklésben egyetlen más népnél sem áll hátrább". Leggazdagabb és legnemesebb virágait Salzburg népköltészete a vallá- sos poézis terén termette. A templomi német népéneket, melyet az 1569-iki tartományi zsinat már mint „régi szokást" helyesel, az orgona behozataláig a „templomi énekesek" művelték, a kik a dalokat s a dallamokat többnyire maguk csinálták. Legszeretőbb ápolásban a „karácsonyi ének" részesült, melyet nemcsak a templomban, hanem a házak előtt és házakban is éne- keltek s részben ma is énekelnek; ez tanyadalokra, pásztordalokra, tulaj- donképi karácsonyi dalokra, a csillagénekesek újévi dalaira s hasonlókra