Seite - 586 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Felsö-Ausztria ès Salzburg (Salzburg), Band 6/2

586 idók folyamán az erdőtói hódítottak cl, de a melyek részben még ma is erdősültek és részint a tartomány bensejében, részint az erdőségek szélén, nevezetesen pedig a magasan fekvő erdőtájakon terűinek el s melyeknek törpe-, vörös- és czirbolyafenyőkből álló csoportjai hajdan közelebb feküdtek a jégárakban gazdag tartomány örökös jegéhez. Falvak és majorok, fából épült szürke falaikkal, mintha a komor, sötét fenyőerdő hátteréből nőttek volna elő ; maga a nép is szivós és merev, mint hegyein a fa. Csak a sík vidéknek éjszaki része, egy körülbelül 860 négyszögkilométernyi kis szegély, nyújt a többitől lényegesen különböző képet : egy nyilt, hullámos vidék képét. Itt hiányzik a legelő, az erdőt szántóföld-táblákkal váltakozó lombos vagy vegyes állabok képviselik s gazdaságilag az egész vidék a szomszéd felső-ausztriai halmos vidéknek és a középhegységnek jellegét viseli magán s azonnal elárúlja, hogy itt értelmes, kíméletes, a szép faállományban gyönyörködni tudó erdőgazdaság folyik. A síkvidéknek a Középponti Alpesek felé fekvő déli részében az erdő gazdasági alakulása már inkább a magashegység jellegét ölti magára. Itt már az erdő elég viszontagságról tud regélni : mindenféle sérülések, szaka- dékok borítják szirthomlokát. Itt a kemény, edzett lúczfenyő az erdővidék ura és pedig túlnyomólag tiszta állabokban, s az erdőség talajában vele a vörösfenyő, jegenyefenyő és erdei fenyő, a bükk, juhar, égerfa, alpesi éger, a hegyes vidéken jól tenyésző még egynehány lombos fa csak kisebb terü- leteken osztozik. A lúczfenyő minden viszontagságot kiállva — különösen a Pongauban — hektáronkint egész 1.000 köbméter fát tartalmazó hatalmas, tömör állabokban tartotta fönn magát, sőt a Középponti Alpesekben még 2.000 méternyi magasságra is fölterjeszkedik a tenger színtje fölé, a vörös- fenyő pedig (St. Michael erdővidékén) még följebb is fölkapaszkodik s törmelékes hegyzugokban még 2.200 méternyi magasságban is tenyész. A legmagasabb fekvésű alpesi erdők voltaképi erdőknek a szó közön- séges értelmében azonban már nem mondhatók. Az erdőrendező „üzemen kivűl állónaku osztályozza s nem jegyzi föl fa-mennyiségöket. A közép- fekvésű vidék széles erdőségei felső részükön egyre keskenyedő szalagokban ágaznak el, melyeket itt a hegyi patakok mély mosásai, amott a hógörge- tegek romboló útjai választanak el egymástól. A szalagok erdőrészlctekké, ezek ritkás csoportokká szakadoznak, melyek aztán utolsó előőrseiket föl a magasba terjesztik. Közben-közben, és pedig gyakorta hatalmas foltokban, a porhanyó talajt ezernyi ezer gyökérszálaikkal keresztűl-kasúl szövő törpe-