Seite - 183 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Stiria, Band 7

183 Hogy a vadász, ha puskával és hegymászóbottal a hegyek közé megy, vagy végig barangolja az erdót, szintén dalra gyújt és „ujjong" : magától értetődik, kivált a „zergevadász" (Gamsjager), ki a magas hegység vidékét ritkán hagyja el : Ha zergére mégy vadászni, l Halkan oda lopózkodol, Tiszta idő légyen, Mert hisz messze vannak, Csapatosan láthatsz akkor > Úgy aztán végire járhatsz Zergéket a bérczen. j Könnyű mód a vadnak. Minden vadász a maga vadját dicséri, egyik a zergét vagy a „nagy" és „kis kakast" (süketfajdot és nyírfajdot), a másik az őzet vagy a szarvast. A vadorzó (Wildpratschütz) szereti dalaiban emlegetni a vadászszal talál- kozását, melynek mindig az utóbbi adja meg árát, s magasztalja a mester- ségét (wilde Jägerei) : Zergére van, pajtás, vágyod, Ha lövésre jön a zerge, Otthon ne hagyd bátorságod, Ne tétovázz egy cseppet se, A vadásztól ne félj, Lőjj rá, de bátran ám, Puskaport se kimélj. Kedves pajtikám! így biztatja az „orvvadász" a fiatal kezdőt. Ellenben a falusi paraszt, kivált a tartomány közép vidékein, hol a dús rozsföldek hullámzanak s mint élelmiszer az oly fontos hajdina díszlik, a paraszt életet, annak örömeit, de szenvedéseit is, énekli. A szegény favágó-legényeknek az erdőn roszabb sorsuk van, mint a jómódú földmívelő- nek, de az ő daluk is nagy vígan csendül : A favágó legény kora reggel kél fel, Mert az erdőre kell menni fejszéjével, Ha csattog a fejsze és szépen süt a nap, A favágó legény, jaj, beh örül annak. Csoda-e, ha még a mély aknában dolgozó bányász is megzendíti énekét, mely, igaz, sokszor szomorú hangokban emlegeti a balsorsot, mely ott a mélyben váratlan érheti a bányászt. Ez az oka, hogy mély kegyesség rezgi át e dalokat. Hazájához és a császári házhoz benső ragaszkodást és a népnek még oly fris emlékezetében élő jó „fános herczeg" iránt hű szeretetet tanúsított mindig a stájer. Sok dal ezen érzelmeknek ád kifejezést, s hadd