Seite - 121 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Karinthia és Krajna (Karinthia), Band 8/1

121 galagonya-vesszőt szúr s erre egy úrnapi koszorút tűz, hogy a szentelt virág-füzértől akkorára nőjön a len, a milyen magas a galagonya-vessző. E koszorún kivűl némely lenföldön még friss galagonya-ágakat vagy virág- vasárnapi barkás vesszőket is látni a tábla három szegletén, oly czélból, hogy a szabadon hagyott negyedik szegletnél a kártékony férgek kivonúljanak. „Mikor a tilolás ideje elérkezik, a jó Isten Olaszországba megy" („Wenn die Brechelzeit kommt, geht unser Herrgott ins Wälschland"), ezt tartja a közmondás, arra a sok pajkosságra czélozván, a mit a tiloló leányok vagy asszonyok munkájuk közben elkövetnek. A mellettük legjámborabban elhaladó útast is elfogják s — ha akarja, ha nem — kóczczal fonják körűi karjait és nyakát; ha ellenkezik, akkor pozdorjával („oagen") szórják be áldozatukat. A Lesach-völgyben egy kis csomó szöszt s mellé virágbokré- tácskát tesznek az útra, hogy az arra menő fölvegye; a ki lépre megy, attól borravalót követelnek. A tiloló-lakoma nagy vigalommal jár. A mily szaporán jártak előbb alá s föl a csapófák a munka közben, ép oly gyorsan pörög most a némberek nyelve, s ilyenkor nem igen válogatósak a tréfában. Jaj annak a legénynek, a ki hivatlanúl közéjök vetődik; az ilyet úgy elárasztják ingerkedő beszéddel, hogy ugyancsak örülhet, ha ép bőrrel odább állhat. A Glan-völgyben olykor még belovagol a tiloló-szobába a ^Brechl- rittervagyis két, lepedővel letakart s szürke lovat ábrázoló legényen egy harmadik, fehér ingújjban, tarka övvel s vadászbokréta módjára fűzött szalmacsokorral díszített kalapban. A tilolónőket üdvözölve, hangos szóval így kiált : „Thuts weg enkre Stühf und Bünk*, „Félre minden paddal s székkel iziben, Der Brechlschimmel kommt zu enk. Mikor engem láttok jönni szürkémen. Ich reit herein zum Brechlfest, Belovaglok a tiloíók közébe, Grüss die Brechlbrautmutter und ihre Gast*! A nászasszonyt s vendégeit köszöntve. Über neun Alm reit' ich herein, Kilencz havast összejárva jöttem én, Über tiefe Gräben und hohe Zain." Nincs előttem mély árok s magas sövény." A „tiloló-nászasszony", a kiről e beköszöntőben szó van, rendesen a legnyelvesebb fehércseléd („Diandl"), erre így válaszol : „Thut dir die Brechlbraut nit gfalln, Ì „Ha nem tetszik a menyasszony: Was reitest herab von der Alm?" Maradtál voln a havason!" S így folyik a szóharcz mindig élénkebbé válva, s mentül vastagabbak a tréfák, annál kitörőbb a jókedv. Az egész vita a „tiloló-menyasszonytt-ért K. 16