Seite - 136 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Karinthia és Krajna (Karinthia), Band 8/1

136 fejedelmi udvarba vándorolt. Valamint a Babenbergek udvara Bécsben : úgy volt a Sponheimerek st.-veiti udvara különösen a művészetkedvelő Bernhárd alatt góczpontja a szellemi életnek Karinthiában. A st.-veiti herczegi vár- kastély csakhamar gyülekező helyévé lett a hazai és szomszéd tartományok- beli dalnokoknak. Walther von der Vogelweide hosszabb időn át szívesen látott vendég volt Bernhárd udvaránál s ott több értékes ajándékot kapott. Azonban kajánság és irigység, a tehetség és érdem ez elválhatatlan kisérői, őt is nyomon követték s „szárnyát szegték dalának". A csúszás-mászást szívéből megútálván, dörmögve hátat fordított azon fejedelem udvarának, kit, mint „okos kertész", hiában intett dalában, hogy „különösképen irtsa ki a rosz gyomot", hogy el ne hatalmasodjék s el ne fojtsa a nemes növényeket. A sértődött dalnokfejedelem e szavakkal : „Edel Kerendaere, ich sol dir klagen sére, Milter fürste, marteraera umb' ere, fn weiz wer mir in dinem hove verkèret mínen sane" (Nemes Karantán, nagy panaszom vagyon hozzád, Kegyes fejedelem, gyötretem a becsületért, Udvarodban, nem tudom ki, szárnyát szegi dalomnak) kezébe vette vándorbotját s a bécsi „gyönyörűséges" udvarba ment, hova vágyva vágyott; valószínűleg azonban csak Thüringiában találta meg az áhított révpartot a „mindig kegyes" Hermann tartományi grófnál. Ezen korbeli szerelmi dalnokúl Lichtenstein Ulrik egy olyan férfiút említ „ Frauen- dienst "-jében mint karinthiait, kinek dalai, fájdalom, elvesztek. „von Himelberc der muotes rích í [Gazdag lelkű Himmelbergi (her Zacheus was er genant), ; (Zacheus úrnak nevezték), von sinem gesange wíte erkant." Daláról messze ismerték.] Ez a Himmelbergi volt az is, a ki „a középkori Don Quixote"-t szerelmi útján jártában (1218) az ismeretes barát maskarasággal kigúnyolta, mígnem Ulrik a baj víváson „oly hatalmasan leütötte a lováról a földreu, „hogy ájúltan terűit el". Másik honi dalnok Scharfenberg Lipót volt, ki Reuenthal Neithardnak, az úgy nevezett udvari falusi költészet megteremtő- jének, a nyomába lépett. Ez, valamint a szerelemkedvelő Lienzi (Henrik) várgróf és a vend márkából való Sunnegg Kunrat is, vendégszerető otthonra talált a dalkedvelő Sponheimerek udvarában. Míg a népies épósz hatalmasan virágzott az osztrák tartományokban, az udvari költészet nem ritkán szín és szellem nélküli rímeléssé korcsosúlt,