Seite - 174 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Karinthia és Krajna (Karinthia), Band 8/1

174 A tartománynak önálló zeneszerzőkben való s már fönt említett szegénysége koránt sem a nép zenei érzéke alacsonyabb fokának, hanem inkább a magasb zenei kiképzést nyújtó intézetek hiányának, valamint azon körülménynek tulajdonítandó, hogy a karinthiai nép vele született ízlésénél fogva inkább a rövidke dalok kedvelője. A zeneköltői tehetséggel megáldott egyénektől szerzett dallamok rendesen nem hangjegyek, hanem pusztán hallás útján terjednek szájról szájra, s gyakran az eredetitől nagyon eltérő változatokban kerülnek vissza forrásuk helyére. Hosszú vándorútjokon természetes, hogy szerzőjük neve sokszor egészen elkallódik. E névtelen dalok mellett azonban elvétve a falusi plébániák karének-gyűjteményeiben is találkozunk szerzeményekkel, melyek többnyire egyes kántortanítóktól erednek. Ilyenek közt különösen egyes Mária-dalok és miseközi énekek (Messeeinlagen) érdemelnek említést, melyek azonban szintén nem nyer- hettek szélesb körű elterjedést, részben, mivel e darabokat a kántorok csak saját használatukra írták, részben pedig, mert alig találtak szerény helyze- tükben elég ösztönzést s maguk sem igen tápláltak magasb becsvágyat arra, hogy műveik terjesztéséről gondoskodjanak. Ama csekély számú zeneművek sorában, a melyek népszerűségük mellett hangjegyekkel is följegyzett eredeti alakjukat megőrizve maradtak fenn, első helyen áll a közkedveltségű „Des Kärntners Vaterland44 czímű pompás kar, melyet Rainer József Gallenstein lovag ismert költeményére szerzett. A mi az előadó ének- és zeneművészetet illeti, a karinthiaiak általában távol maradtak a színpadtól, jóllehet a nyilvános énekléstől különben nem idegenkednek. A színházi kedvtelés iránt az alpesi lakosok zárkózottabb társas élete nem is igen fejleszthetett kiválóbb érdeklődést. Igaz, hogy újabb időben a mindent kiegyenlíteni törekvő közművelődés e részben is elenyész- tetett nem egy balítéletet, s egyike a legelsőknek, a kik Karinthia szülöttei közül a világot jelentő deszkák síkos padlójára ki mertek lépni, Sommer Károly volt, a klagenfurti pajkos diák, ki, miután egy ideig kisebb német udvari színpadokon énekelt, jelenleg a bécsi udvari opera egyik dísze. A falusi nép zeneérzékének egyes helyi és vidéki zenekarok szervezésével adta tanú- jelét, melyek közt a bányászkarok örvendenek kiváló kedveltségnek. Messze földön híres volt különösen a Schwarzenbach zenekar. A részint önállóan, részint a karban elvegyűlve használt hangszerek ugyanazok, melyek a többi alpesi lakóknál szokottak. Leggyakoribb a czitera, meg a gitár. A Schwegel- sípnak is van még itt-ott kelete. A század elején előbbkelő körökben a hárfát