Seite - 114 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország II (1), Band 9/1

114 hajlékra; a hova délben érkezik, ott ragad. Naphosszat pattognak a békák, ezek az apró pokolgépek, ijesztgetve a fehér-cselédet, alkonyat után kigyú- ladnak a rakéták, a csőszök vas puskái dörögnek, hegy és erdő verik vissza a dörgést és a dalt. Gyermekké lesz minden ember. Ez nemcsak a híresebb bortermő hegyeken van így. Somlyó kies oldalai, Baranya mosolygó dombjai, a Mátra lejtői, Arad, Neszmély, Szeg- zárd, Ermellék, Badacsony, Buda ormai, a bodrogközi Királyné öle, és a hány lugas-koszorúzta domb, megannyi nektárral csorgó emlője van ennek az édes hazának, behintve mindenfelé csinos hívogató arczú hajlékokkal, villákkal, kastélyokkal . . . . Mulassatok ! A sík Alföld versenyre kél veletek. Debreczen, Halas, Kőrös s főként Kecskemét rengeteg homok-szóleiból az egyszerű, de mindig fényesre meszelt kapás gunyhók között sűrűn emelkedő villák körűi épen úgy rajzik a jó kedv; és ha a mádi bálok hét országra szóltak, és a hegyaljai szüretek politikai czélú tanácskozások alkalmai voltak : az alföldi szüreteken is nem egyszer vitatnak meg nehéz kérdéseket. Eddig a munka-fajok ünnepi része; utoljára hagytuk a nehezét. Legnehezebb munkája a kaszálás. Hajnaltól esthajnalig, meghajlott derékkal tövön vágni a füvet, s ha ritka és apró, még nagyobb erővel vágni „hátjára"; el nem maradni az első kaszástól (öreg-gazda, vajda, banda- gazda, elócsahos, munkavezető), ki a szabályos vagy szabálytalan alakú kaszáló szélét egyenesre vágja, s az egész munka alatt mindig elől vág; ütemre mozogni, kalapálni mindaddig, míg a sokszor beláthatatlan terjedetű fű-tenger „rend"-re nem fekszik: ide erős emberek kellenek. Egy tömegben ezrivel láthatni a nagyobb városok, főként Kecskemét piaczán, vasárnap reggelenkint a^ szegény-embert'^ (Szegeden „kétkézmunkást"); de ha még annyi ezer volna is, egy sem marad belőle délre, mert a gazdák tízével- húszával rakják szekerekre a heti eleséggel együtt s viszik őket messzi tanyára, két heti munkára, igen drága napszámon. Dél-tájon már legfeljebb a „betyár" lézeng ott, mely név alatt nem haramiát kell érteni, hanem a szegénységnek a legalját, a kinek nem fogja a foga a nehezebb munkát, nem törődik a holnappal, családi gondok sem terhelik, ennélfogva van ideje a piaezon naphosszat sütkérezni, mint egy lazaroni, s közben-közben méltóztatik valami könnyű megbízást egy pár garasért elvégezni. A kaszálás munkájához képest — mely mindig férfi dolga — a gyűjtés már ünnep-számba megy; csínnal öltözött leányok és fiatal asszonyok végzik jó kedvvel, mérsékelt napszám mellett.