Seite - 144 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország II (1), Band 9/1

144 temérdek kis bögre, nagy bögre alatt, — körülöttük sürög-forog legénység és fehérnép, vásárfiát követelve, cserélve, ismerkedve és megismerkedve örökre is; vett portékáikkal lassú kényességgel bámúltatják magukat; öcsém uraméknak nyakukban az irhás suba, vállukon a régi, és két kalap a fejük- ben egymás tetején, a régi meg az új. Erőtelenebb bácsik dünnyögve bandúkolnak haza felé, hajtja őket az asszony, mert a bácsi már a negyedik csomó „masinát" gyújtogatja, mégsem bír rágyújtani. Gazd uram sóhajtoz- hat ; a cserépedény-vásárlásnak sohasem lesz vége. Már egy egész nyalábbal összeszedett a ravasz teremtés, nyilván hogy egy 7>iaga ne bírja haza. „Hát egy kis áldomás, anyjuk!" — szól végre bátortalan bátorsággal. „Áldomás! ott az öt gyerek, az a keed áldomása!" — felel a menyecske, s megrakja serpenyővel a kaszához szokott karokat. Pedig az áldomásnak megtagadása egészen alkotmány elleni merénylet Magyarországon. Mert akár eladunk, akár veszünk, akár keresztelünk, akár temetünk, az áldomásnak meg kellene ám lenni. Hogyne! mikor ez a szokás ezer esztendős örökünk, ránk szállva honszerző őseinkről, kik a Tarczal hegyén „magnum feccrunt áldumás". A vásár poros és fárasztó. Sokkal kedvesebb, félig vallási, félig polgári, — félig családi, félig társadalmi ünnep a búcsú, hol a rokon elemek talál- koznak és az idegen elemek is rokonúlnak. A római és görög katholikusok, a szerbek, a sokaczok búcsúi, a bácskai kálvinista németek templomnapjai, délelőtt áhítatosságra, délután barátkozásra és vigalmakra osztva be, midőn minden háznál terített asztal, minden udvarban a házról-házra járó czigány zenéje mellett táncz és áldomás van. Vendéget nem szoktunk búcsúra hívni, de minden becsületes embert, idegent is, a ki megtiszteli házunkat, szíve- sen látunk. Vidéki legényeknek is megtörlik a lyányos házaknál a széket, és a vidéki leányokat sorba tánczoltatják a helybeli legények, mert a búcsú egyszersmind leány- és háztűznézési alkalom is. Legény-verekedés, a miről a dunántúli búcsúk híresek, az Alföldön ritkán fordúl elő. Minden keresztény felekezetnek van búcsúja, csak a protestáns magyarságnak nincs, de azért ő sem gyűlöli, a mi jó. Sokacz, szerb, német stb. ösmer'óseit (így nevezzük azt, a mit a rómaiak hospesnek hívtak) búcsúikon látogatja meg, kiket ő viszont szüretre vagy sátoros ünnepekre hívogat. Ha pedig velők egy községben lakik, csakúgy el-lakja a búcsút, mint katholikus szomszédja. Kapuja csak úgy tárva, udvara telve, asztala terítve, szíve nyílva. Mért ne örülne ő is, ha felebarátja örül ! Nem volna akkor magyar a nevünk !