Seite - 175 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország II (1), Band 9/1

175 legelőre, nem alkalmatos. Nem terem rajta, csak kevés gyep, s olykor kivirágzik rajta a sziksó. Sok helyt, pl. Akasztó vidékén, össze is söprik a kivirágzást s megtisztítják. A növényzet annyira elkényszeredett, hogy legelőnek is alig gondolná alkalmasnak az idegen. Pedig nagyon az. A tavaszi nedvesebb idő alatt bő táplálékot talál rajta nemcsak a juh, de a szarvas- marha is. Ez időben a kisebb fenekeket egy-két arasznyi víz borítja el. Később ellepi az egész feneket a fű, feltör a vizén át a felszínre, szép zölddé lesz az egész, az ember rétnek vagy legelőnek nézi, pedig bokáig ér a víz a fű alatt. Fülöpszállás, Akasztó és Solt között ilyen szikes tó felül van százon. A legnagyobb a Kelemenszék és a Zabszék ; területök valamivel több 150 holdnál. Vannak azonban egészen jelentéktelenek. Száraz esztendőkben kiszáradnak egészen, összes vizüket az eső szolgáltatja, s csakis a párolgás által vesztik azt el. A föld úgy szólván semmit sem nyel el belőle. Jellemző a föld áthatlan voltára, hogy vadászok egészen a víz partján ásnak lesgödröket, melyeknek feneke sokkal lejebb van a tó vízének színtjénél, és mégis száraz marad. E tavakon megmérhetetlen mennyiségű szárnyas állat él. A vad-kacsa több válfajaiban képezi az uralkodó elemet. A czigány kacsa feketés tarka tollaival, az apró csörgő kacsa, a tőke-kacsa, melyet a nép itt idegen szóval „stokkeru-nek nevez, a dunai vagy jégtörő kacsa, mely itt marad egész télen, s olykor a fővárosban is látható a lánczhíd körűi : este felé sűrű szegélyt képeznek a tó körűi, mint valami csipkés fodor. Egy-egy lövésre egész felhő emelkedik a levegőbe, tarkázva más vízi madarak óriás csapa- taival. Emitt a sikoltozó bíbiczek, melyek szinte szemtelenül tolakodnak az ember felé; amott ezüstfehér ruházatukban a halászkák, közbe-közbe egy-egy gém, hojszák és goyzerek, a vízi szalonkák valami tizenöt válfajban, s vadlúd három-négyféle is, melyek közül legszebb a bögyén piros tollával ékeskedő lilik. A dús talaj, a könnyen mívelhető föld, de különösen a Duna csábító erővel bírtak ősidők óta az emberekre. Nemcsak bőséges hal-állományával nyújtott táplálékot e folyó, hanem arra is képessé tette a népet, hogy fölös- leges terményeit elszállítsa s kereskedést űzzön másfelé. S miután a Duna túlsó oldalán az útak sokkal járhatóbbak, a hadak által inkább használhatók, ellenséges népek betörésétől is ezen az oldalon kevésbbé kellett tartani. így találjuk azután, hogy őseink is mindjárt beköltözésük után erősen megszállják ezt a vidéket. A hagyomány szerint Árpád fia, Solt, várat épít e helyen, s azt a saját nevéről nevezi. A körülötte levő térségen is sűrűn