Seite - 215 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország II (1), Band 9/1

215 A puszta nem az többé, a mi volt. A ki ismerte például a Duna—Tisza közét negyven évvel ezelőtt, ma alig ismerne többé reá. Akkor a pest- czeglédi vasút vonalától le egészen Majsáig és Halasig csupa legelő volt a puszta mindenfelé. Sehol egy fa, sehol egy tanya. Itt-ott szántottak valami keveset — felében. Eladásra abból is alig ment valami. A körűi fekvő falvak lakosai voltak a felesek, csak ritkán pusztai lakók, a kik önmaguk csinálta putrikban laktak: gödröt ástak a földbe, fűzfavesszőből sövényfalat vontak párkányúl az oldalain, sárral betapasztották a fonást, azután födelet vontak A szentkirályi puszta-templom. reá, ablakokat hagyva a tűzfalon, s kész volt a lakás. Ma mindenfelé jól épült s tisztán tartott tanyák fehérlenek zöld ákáczfalombok között. A városok fölosztották polgáraik között a közösen birt pusztákat. Egyik részök ott hagyta a városi életet, tanyát építtetett a tagja közepén, s kivonúlt oda családostól; a másik, nem tudván megválni a várostól, vállalkozóbbnak adta el földjeit. A tanyák körűi veteményes kertek keletkeztek, itt-ott gyümölcsös, sőt szőlő is. Az egyes tagokat árkokkal vették körűi, s az árkot vagy árokpartot tele ültették ákáczfával. Sok helyen — különösen Pestmegyében — magok a nagyobb birtokú földesurak is a pusztára húzódtak, ott építettek magoknak majort, lakóházat, s ott is laknak télen, nyáron egyaránt.