Seite - 325 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország II (2), Band 9/2

325 legfeljebb ha egy-két líbucz, vagy sirály siratja még panaszló hangján az elragadt pajtás szomorú halálát. Visszakerülnek a nyájak is; újra hallatszik a komor bikák haragos bömbölése, a délczeg mének messze harsogó éles nyerítése, a jámbor birkanyájak szelíd bégetése. Ismét megzendül a méla furulyaszó, egymásután kigyúlnak a pásztortüzek s versenyt ragyognak az esthajnalcsillaggal. Nagyobb vad ritkán vetődik e területre, de az említett mocsári szárnyasokon, s meglehetős gazdag nyúlállományon kivűl szívesen tar- tózkodik itt a lomha, nehéz testű túzok és a rendkívül óvatos, ember- kerülő, gyönyörű daru is, nagy örömére a híres hajdúsági daru- vadászoknak, kik e nemes állatot nagy kitartással és ügyességgel üldözik. Alig van a vadászatnak oly neme, mely annyi fáradsággal és vigyázattal járna, de egyszersmind oly érdekes is volna, mint a daru- vadászat. E szép madár rendkivűl félénk és vigyázó; a vadászt hatá- rozottan fölismeri, s a mennyiről belátja, annyiról repül odább; árok- hoz, boglyához, vagy más olyan tárgyhoz, honnan a vadász meg- lophatná, közel soha nem száll, hanem mindig olyan helyet keres ki, hol meglepetés nem érheti. De még ekkor sem bízza el magát, s ha a megszállt csapat hozzá fog is a legeléshez, legalább egy őr mindig van, mely nem legel, hanem nyakát magasan föltartva vigyáz s a legkisebb gyanús jelre éles kurjantással figyelmezteti társait, mire azon pillanatban az egész csapat fölkerekedik s pár perez múlva már csak harsány kiáltozása hallatszik a fellegek közül. Ezért darut nappal lőni nagy ritkaság; éjjel van annak az ideje. A daru vadászatra 5—6 gyakorlott lövő szokott összeállani; ezek kétszeres port és sörétet töltve puskáikba, még kora délután kiveszik magukat egy olyan pusztára, hova, gondolják, hogy a daru hálni megszáll; s valahol Hajdúsági kisebb gazda.