Seite - 402 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország II (2), Band 9/2

402 öldöklő maláriát lehelő, legeldugottabb víz-zugokat és szigeteket válasz- totta, mert ott érezhette magát legbiztosabban. Bedő, Vekerd, szigetbe volt építve, Csökmó és Kornádi félszigetbe, jákó-Hodos és Nyüved balkányok (a. m. vízállások), tavak és a Berettyó mocsarai közé. Gáborján rengeteg lápoktól védett szigetben feküdt; Nagy-Rábé a Berettyó által formált azon szigetben volt, melyet ma is Pusztateleknek hívnak; Szerep a Kemény- szigetben vonta meg magát, aztán a Szent-Mihály-ere által körűifogott, jelenleg Pusztafalunak hivott érhátat ülte meg, honnét 1751-ben azért telepítették ki a félmérföldnyire eső Körtvélyes-ér mellé, hogy a mocsárból kijárója legyen. A szatmári béke az ország más, szerencsésebb vidékein csakugyan békességét hozott: Biharmegye magyar lakosságának állandó nyugtalan- ságot. A hajdúságot, I. Lipót, fegyveres szolgálata alól még 1700-ban fölmenti s dézsma alá veti, eleve is kilátásba helyezvén, hogy mihelyt megtollasodnak, taksát is fizessenek. Mert Erdély visszacsatolása után csupán az egyes családok részére kiadott adomány- és nemesleveleket fogadták el érvényesckűl, ellenben a hajdúk és székelyek tömeges nemességét nem ismerték el. így történt, hogy 13 hajdú községre 1700-ban kezet tett a kamara, s két év múlva a helyettük fizetett hadi költség fejében zálogba adta Eszterházy berezegnek, ki 1745-ben a derecskei uradalmat s az ahhoz csatolt, jobbára hajdú-községeket, királyi adományban örök-birtokúl kapta meg. A bevezető és beiktató rendelet közhírré tétele megycszerte erős izgal- mat és rémületet idézett elő. A herczegct birtokbavezető homo regiusnak több helyt fegyveresen álltak ellent a hajdúk úgy, hogy a szomszéd köz- ségekben kellett a beiktatást végrehajtani. Eszterházy később a hajdú községekkel szerződéses viszonyba lépett, s így ezek az úrbéri elbánásban részesült jobbágyokénál hasonlíthatlanúl jobb helyzetbe jutottak. Különben is, a magyar jobbágy természeténél fogva nem lehetett soha oly porig sújtott, mint a könnyen vezethető, jámborabb szláv és román-faj. A magyar jobbágy, a mi kis igaza lehetett, azt ugyan nem engedte. Jó szóval többre mentek vele, mint ütleggel. Kivált Biharban. Nem véletlen hogy Fazekas Mihály irány regény ében a legremekebb magyar jobbágy-typus, t. i. Lvaas Matyi épen tiszántúli magyar legény, ki a rajta méltatlanságot elkövetett földesurat megfenyegeti s szavát majdan be is váltja : Rójja fel a kapu félfájára, hogy el ne felejtse: Háromszor veri ezt kenden Ludas Matyi vissza!