Seite - 407 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország II (2), Band 9/2

407 kapitány, ki rendcsen jószavú, tréfás ember, s föladata a násznép mulattatása tréfákkal, szójátékokkal s képtclennél-képtelenebb rigmusokkal, a minő pl. : Mikor Szent Lászlónak hírit sem hallottam, Hogy hozzá mehessek, arrúl gondolkodtam; Jóllehet még akkor világon se vótam, Mégis egy tarisznyát a nyakamba vontam. A temetés felekezet és vidékek szerint igen különböző. A halottat karon vagy vállon viszik ki a temetőbe. Lábtúl való fára teszik a koporsót, Tanya a Sárréten. melynek végét négyen fogják: egyformán öltözött fiatal lányok, legények vagy meglett emberek, a halott korához képest, még pedig úgy, hogy a koporsóban nyugvó, lábbal legyen előre fordítva. A fejfát, vagy fütűl való fát néhol tömpére, legtöbb helyt hegyesre faragják, hogy az idő ne egyhamar fogjon rajta. Sárréti temetőkben megismerszik, ki halt meg természetes, kicsoda erőszakos halállal. Mert amazok fejfáit szalmapernyével feketére, emezekét vörösre festik. A bihari síkon zengzetesen s erős nyomatékkal beszélnek magyarúl: „húzzák a szót". Hangtanilag jellemző, hogy nagyon gyakran változtatják az é-t /-vé (kenyír), az ó-t (lú-ól, azaz lóistálló), az S-t ü-vé (kű).