Seite - 494 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország II (2), Band 9/2

494 Annyira takarékosak, hogy a szegedi polgár előtt a fényűzés majdnem erkölcstelennek tetszik. („Elpusztul az a ház, — tartja egy közmondásuk — melynek pávája és jegenyefája van.u) De azért jól él, vasárnap télen szín- házba viszi a családját, a hol nem ritkán parasztleányok ülnek a páholyokban, egy sorban a város előkelőivel. Ezalatt ő maga künn a sógorral vagy a komával egy kis borozgatásnak ered, fordúlván ilyenkor elméjével a torony alá, t. i. a közügyekre, melyeket a tornyos városházán intéz a magisztrátus. A közügyek iránti érdeklődés hagyományos. A város meglehetősen szöve- vényes gazdasági ügyei mindenkinek a száján vannak, mert roppant fekvő- ségeit részint házilag kezeli a hatóság, részint bérbe adja. Régente egy-egy beavatott tisztviselőjét azzal az indokolással választá meg újra és újra, habár különben ingrata persona volt is, hogy „lehetetlen elcsapni, mert csak ő kelme tudja, mink vantt. A szegedi ember jelleme általában nemes: nem egészen nyilt, de egészen nagylelkű. }ó szívű, igazságos. SZÍVÓS, de nem makacs. Erős, nyers, de nem durva. A magyar civisek érdesebb vonásai itt csak bágyadtan szelídített alakban lépnek föl. Demokracziája őszinte, valódi magyarsága természetes, ment az affektált czafrangoktól s ezért hódítóbb. A város magyarságában és demokratikus levegőjében minden idegenszerű elem fölolvad. A bevándorló magyarrá válik; a czímerére kevély nemes átidomúl köztük polgári gondolkozásúvá. A negyvenes évekből több példát lehetne fölsorolni, hogy a beköltözött nemes családok néhány évi itt tartózkodás után a polgári kötelékbe vétették föl magokat. Míg Szeged bent magyarosít, kifelé rajokat bocsát. Különösen Torontált magyarosítja. Evenként négy- ötszáz sváb tanuló jár Szeged iskoláiban többnyire cserébe, kik nemcsak a magyar nyelvet tanúlják meg, hanem a nemzeties szellemet is beszívják. A szegedi nyelvjárás általában az alföldivel egyező. A közép é helyett itt is az ö járja ; a szóvégi üy ú helyett sok szóban a hallható: keserű helyett kesere, savanyú helyett savanya. A vidékbeli magyarságnál a hány falu, annyiféle árnyalatú a nyelv- járás, de minden lényeges különbség nélkül. Máskép beszél Makó, máskép Dorozsma, máskép Horgos. Jellemző egy régi krónikás eset, a szegedi furfangnak a nyelvjárási különbségre épített remeke. A hajdani hajóhídon ugyanis mindenkinek vámot kellett fizetnie a városi statutum szerint, csak a szegedinek nem. Persze tömérdek volt a visszaélés. Az átjáró közönség mind azt vallotta, hogy Szegedre való