Seite - 176 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Az Osztrák Tengermellék és Dalmáczia (Tengermellék), Band 10

176 együgyűségében szó szerint való teljesítése által csupa képtelen bolondságot cselekszik ; vagy a Zuàn senze paure (Félelem nélküli Jancsi) meséje kerül sorra, kit koporsók és koponyák sem ijesztenek meg; máskor meg szentekről, vagy az ördögről szóló legendák mesélgetésévcl űzik el a hosszú téli esték unalmát. Az ördög itt is a germán néphitbeli jellemvonásokat mutatja, a mennyiben csak néha van gonosz akaratú kópé gyanánt feltűntetve, ki az embereket mindenféle zaklatással boszantja, de rendesen kudarezot vall, a hol jámbor hitű emberrel akad dolga, ki valami szent mondással fegyver- kezik ellene. Mikor tél idején dühösen tombol éjszak és dél felöl a szélvihar, azt tartják, hogy a havasokon inneni és túli boszorkányok vívnak kemény tusákat az uralomért; ilyenkor, a mint mondják, néha a harezolók némelyikét látni is lehet, a mint az Isonzo partmenti kavicsszegélyén kísérteties fehér lovával végig vágtat, hogy csak úgy szikrázik futtában patkói alatt a kavics. A szentírásból vett elbeszélések többnyire oly tárgykörben mozognak, mely a paraszt életfoglalkozásait és érdekeit közelről érinti; így pl. a föld gyümölcseiről, a mezőgazdaság egyéb dolgairól, vagy a termékenyítő esőről szólnak, melynek kellő időben való megeredésétől függ az évi aratás. Istennek Jób iránt tanúsított irgalmával áll kapcsolatban egy ilyenféle legenda, mely a selyembogár eredetéről szól. Mikor ama sok megpróbál- tatást szenvedett ó-testamentomi férfiú férgektől elborítva fetrengett a földön s szenvedései már a legmagasb fokra hágtak : a jó Isten elérkezettnek látta annak idejét, hogy véget vessen kínjainak. Jób feje felől tehát szederfát növesztett a földből, melynek azonnal kihajtott lombja rögtön magára csalta a Jób testén rágódó férgeket, melyek ettől az órától fogva selyem- hernyókká változtak, Isten eme drága adományává, mely kivált a szegény friauli földmíves embernél nagy jótétemény számba megy, mert ebből pénzel valami kevéskét mindjárt kora tavaszszal, ha jól tenyésztek a bogarak. Krisztus urunk többnyire Szent Péter, vagy néha Szent János kíséreté- ben szívesen járt ismeretlenül az emberek közt, s ilyenkor jót szokott tenni azokkal, kik erre érdemeseknek mutatkoztak. Ha a szárazság pusztúlással fenyegette a vetéseket, üdítő esőt küldött annak a gazdának a földjére, kinél vendégszeretőleg fogadták s hol a ház asszonya Istenben való rendít- hetetlen bizodalmat tanúsított. Olykor még olyanokkal is éreztette kegyét, kik ugyancsak rászolgáltak haragjára, sőt egy ily alkalommal még egy új gabnafajtát is ajándékozott a tartománynak. Ez úgy történt, hogy az Üdvözítő egyszer Péterrel és Jánossal egy parasztházba tért be, hol meglehetős