Seite - 482 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben, - Az Osztrák Tengermellék és Dalmáczia (Dalmáczia), Band 11

482 meg. A főkormányzó „provveditore generale44 czímmel Zárában székelt; alája volt rendelve a „rettore" Cattaróban, a ki néha a „provveditore straordi- nario" czímet viselte s Albánia közigazgatását vezette. Az egyes városokban „rappresentantiu-k, kiket „conti venetitt-nek is neveztek, állottak hivatalos járásuk összes hatóságai élén, maguk pedig egyenesen a provveditorétól függtek. A dalmaták nagyon derék tengerészek voltak, s valamint a lefolyt háborúkban rendkívüli szolgálatokat tettek, úgy a béke idején is igen jó hírben álltak. A dalmácziai kereskedő-hajók velenczei lobogó alatt bejárták az összes tengereket s kereskedésökkel nagyban elősegítették Dalmáczia tengeri városainak vagyonosodását, hol ezen kivűl a Boszniából és Herczegovinából érkező árúkkal való kereskedés élénkítette a forgalmat. Az adó csekély, a zsoldos szolgálat nem igen terhes kereset volt, ipar és tudomány virág- zásnak indúlt. De annál szomorúbb volt Dalmáczia belföldének állapota. A Ferencz-rendű szerzetesek a szomszédos török tartományokból néhány száz keresztény családot telepítettek ugyan át, melyeket a velenczei kormány földbirtokkal látott el; de a lezajlott háborúk annyira elnéptelenítették az országot, hogy a földmívelés felvirágoztatására gondolni sem lehetett. Még Zára környékén is hiányzott a munkaerő, mely okból II. N. Erizzo provve- ditore a róla elnevezett faluban (Borgo Erizzo) 368 albánt telepített meg Skutariból; ezek ott nyelvileg ma is külön vált s 1.736 lélekből álló gyarmatot tesznek. A nehézségekkel a már hanyatló félben levő Velencze nem bírt többé megbirkózni, s habár a tanács a földmívelés és erdészet emelése ügyében számos rendeletet adott ki, az erélyesség hiánya s a hivatalnokoknak közmondásossá vált megvesztegethetősége miatt minden a régiben maradt. Más részt a sok szenvedés és nélkülözés eltompította a morlák lakosságot, a papság pedig sokkal tudatlanabb volt, sem hogy a falusi nép kedélyét erkölcsi elsatnyúlásából ki tudta volna emelni. Útnak, iskolának, más jótékony intézetnek a vidéken híre-hamva sem volt, sőt a személyes biztonságot is folyton veszélyeztette a sok rablóbanda, mely büntetlenül űzte mesterségét. A nép mindazonáltal megható hűséggel és szeretettel ragaszkodott a velenczei uralomhoz, melynek a török iga alóli szabadúlását köszönte. Mikor tehát Bonaparte hadai fenyegetóleg közeledtek Velenczéhez s Manin Lodovico doge segélykiáltása Dalmácziába is elhatott, 12.000 főnyi dalmát fegyveres sietett a lagúnák védelmére, míg az ország templomaiban nyilvános imákat mondtak az uralkodó köztársaság meg-