Seite - 508 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben, - Az Osztrák Tengermellék és Dalmáczia (Dalmáczia), Band 11

508 általútra, tartson egy takácsbordát az álla alá s úgy nézzen föl a felhők közé. Ha valamelyiküket fölismerte, el ne árulja, mert különben az megfojtja. A miséző pap a templomban lévő összes boszorkányokat fölismerheti, mikor az „Orate fratresu-t mondván, a nép felé fordulva körűijártatja tekintetét. A vilák lólábű leányok, kik barlangokban tartózkodnak, erdőkben, folyók vagy patakok forrásainál gyülekeznek. Spalato környékén azt beszélik, hogy leánygyermek születésekor a vila ellátogat az illető házba az újszülött megtekintésére, s azt, ha szépnek és kedvesnek találja, magával viszi. Épen ezért egy perezre sem hagyják magára a gyermekágyast és csecsemőjét, kire, különösen a míg meg nincs keresztelve, szüntelen éber szemmel vigyáznak. A vilák kötéssel, fonással, arany- és ezüsthímzéssel foglalkoznak, s kavicsot és szenet aranynyá és ezüstté tudnak változtatni. A puskáktól és harangoktól félnek. Roszúl jár, a ki a tőlük hallottakat elárulja. Vilákká valaha egy pápa átkozta el őket ; különben már rég ideje, hogy nem mutat- koznak. De jó indulattal is viseltetnek a vilák, különösen a bátorságuk- vagy egyéb jeles tulajdonukkal kiváló emberek, pl. a költők és művészek iránt ; * a nők közül főleg azok iránt tanúsítanak hajlandóságot, a kik szépek, jó énekesek, vagy a szép hímzésekhez, stb., értenek. Néha kedvök kerekedik a viláknak, hogy egyik-másik férfival vagy nőszemélylyel ingerkedjenek, különösen az olyannal, a ki pl. szerelem vagy ének dolgában valami nekik tetsző tulajdonsággal bír, de azt vagy nem akarja, vagy nem tudja kimutatni ; igazán gonosz indúlatot azonban a vilák soha sem tanúsítanak. A miért is a vilának rendes „bijela u (fehér) jelzőjét soha sem cserélik föl az ellentétes ^crna* (fekete) jelzővel, a mi egyébként a szláv mythologiában elég gyakran tapasztalható (például Bijelibog és Crnibog ; fehér és fekete Isten.) A papság ugyan iparkodik a népet az efféle babonaságtól eltéríteni ; s ma már alig van plébános, a ki a zivatar ellen való harangozást helytelennek ne tartaná, s egyúttal meg ne magyarázná a népnek, hogy a harangszó okozta levegőrázkódás inkább oda vonja a villámot, a helyett, hogy elhárítaná, s így még veszedelmes is. De hiába minden beszéd. Nyári időben bizony, mikor jégesővel fenyegető felhők torlódnak a szőlőhegyek fölé, a harangozáson kivűl némely helyütt még törött foghagymát és sót is dobálnak a levegőbe a sötét fellegek elriasztására ; másutt szentelt viaszból gyúrt golyócskákat és néhány szentelt búzaszemet lőnek puskából a közelgő vihar elé. Azt is mondják, hogy ha égiháború kitörése előtt valaki a templom ajtajában egy pap mellett állva, jobb lábával ennek a jobb lábára