Seite - 514 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben, - Az Osztrák Tengermellék és Dalmáczia (Dalmáczia), Band 11

514 gyermekekre kiterjed s joguk van valamennyit megbüntetni, akár a magukét, akár a házbeli rokonok valamelyikéét. A házigazdát mindenki megbecsüli s az egész háznép fölemelkedik, hogy helyet adjon neki. Jelenlétében a fiatalabb férfiak halkabban beszélnek és nem dohányoznak. Fontosabb ügyekben, az igaz, a gazda is tanácskozik háznépével s a bevételekről és kiadásokról számadással tartozik nekik. Ez a házi kormányzat azonban ma már hanyatló- félben van, mióta a nők a családi vagyonból az őket megillető részt ki szokták venni, s mióta az elszegényedéssel együtt az egyenetlenkedés is beférkőzött a családba. A családi életnek általában komoly az alapszíne. A mint a lakodalmi dáridó elmúlik, a szerelmi enyelgésnek is vége. A fiatal menyecskének nap nap után ki kell járnia a mezőre, az erdőre, vagy a legelőre, míg a férj szintén a maga dolga után jár. A gyermekeket, a míg egészen kicsinyek, mindenki kényezteti, beczézi; mihelyt azonban egykissé fölcseperedtek, biz' azokat is kiküldik a legelőre s elég korán komoly munkára fogják őket. A többi rokonokkal való érintkezés is komoly természetű s egymást rendcsen az illető rokonsági fokot kifejező szóval szólítják : pasti (a sógorasszony íérje), zete (vő), netjace (öcs), rodjace (bátya), kunié (koma). A fiatal asszony az ura öcscsét braco, brajo (öcsiké), mili (kedves), dragi (drága) néven szólítja, a nőtestvérét pedig seko (testvérke) szóval illeti; a gyermekek a mostoha- anyjukat is teto-vidk. (néninek) nevezik. Tiszteletből iljabb személyek az oly idősbeket is, a kikkel semmiféle rokonsági viszonyban sem állnak, nagyapó (djed r), nagyanyó (baba), bácsi (strie) és néni (strina) néven szólítják. A dalmát földmíves a nőt általában alsóbbrendű teremtménynek tartja. Leánygyermek születésekor nem nagy az öröm a házban, sőt, mint valami szerencsétlenség alkalmával, e szókkal vigasztalják magukat : „Ám legyen, ha már az Isten így akarta !" Feleségéről szólván, különösen a hegyvidék lakója, mintegy mentegetődzésképen rendesen hozzáteszi, hogy: „Engedelem- mel legyen mondva". Vagyonát a fiaira igyekszik hagyni; a leány, úgy véli, beérheti egy láda holmival, némi ezüst és arany ékszerrel, néhány kecskével és juhval, vagy egy üszővel. A dalmata nem igen bántalmazza feleségét, sőt szereti és meg is becsüli, de azért a földmíves munka jó részét reá hárítja. A parasztasszony majdnem mindenütt fölkel ülőhelyéről, ha férfi halad el előtte; útközben találkozván vele, még a legnagyobb terhet czipelve is megáll, míg a férfi el nem haladt előtte. Soha sem követel a férfi előtt elsőséget, még a gyónószékhez és az áldozáshoz is csak akkor lép,