Seite - 594 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben, - Az Osztrák Tengermellék és Dalmáczia (Dalmáczia), Band 11

állami közösségnél fogva legközelebbi volt, t. i. a páduai főiskola. Egészen a jelen század közepéig különösen ezt szerették Dalmáczia fiai látogatni. Csapatostól özönlöttek oda a világi szaktudományok hallgatói s haza térve aztán híven megőrizték azon szép ifjúkor emlékét, melyet a múzsáknak e vidám, de egyszersmind „tudós" városában (Padova la dotta) töltöttek; ott ismerték meg mind alaposabban és szerették meg Olaszország fényes irodalmát, s az ott ébredt csirák később gyakran szép gyümölcsökké érle- lődtek. De a dalmaták nemcsak mint tanúlók állottak az olasz egyetemekkel összeköttetésben. Tekintélyes azon férfiak száma, kik Olaszország főiskoláiban a legrégibb időtől kezdve mind máig tanítottak is; így emlékezetben maradt, hogy a XV. század közepén a ragusai származású Matteo Ragnina volt Páduában a jogi kar rcctora. A két ország közötti érintkezések még bensőbbekké váltak az által, hogy Dalmácziában több olasz talált magának működési tért. Egészen a XV. századig visszanyúló adatok tanúsítják, hogy némely városok, első sorban Zára és Ragusa, azon voltak, hogy iskoláikat Olaszországból be- hívott derék tanítókkal lássák el. Ehhez járúlt, hogy az egyház egyetemes szervezeténél fogva gyakran küldettek a tengeren túlra olasz papok, hogy a vallás szolgálatában működjenek. Az ilyen bevándorlottak közül többen versenyeztek az ide valókkal második hazájuk szeretetében és hathatósan közreműködtek e haza múltjának földerítésében. Az új eszmekörben való meghonosodásnak érdekes példája van egynehány. így az apuliai A. Della Bella jezsuita, ki a hitnek és műveltségnek a tiszta szláv tartományokban való előmozdításán lankadatlanúl fáradozott, s e czélból a rá nézve idegen nyelvet annyira elsajátította, hogy 1728-ban már képes volt egy délszláv nyelvtant (olasz nyelven az elsőt) meg egy olasz-latin-szláv szótárt írni. Igen szép viszonzása ennek az, hogy a Dante, Petrarca és Boccaccio nyelvének nyelvtani rendszerbe szedésére egy dalmata, Francesco Fortunio, tette az első kísérletet. Dalmáczia egyháztörténetének legnevezetesebb megírója a Cividaleból való Domenico Farlati volt (1690—1773), kinek részben Riceputi jezsuita nagy gyűjteményein alapúló „Illyricum sacrumtt-a méltán sorakozik azon monumentális munkák mellé, melyeket az olasz tudomány és kitartás a múlt században alkotott. Dicséretes említést érdemel végre a piemonti származású Francesco Maria Appendini (1787—1837). O, valamint testvére, Urbano is, mint a piarista-rend tagjai küldettek Ragusába s részint ott, részint későbben Zárában áldásosán működtek az ifjúság nevelése körűi. 594