Seite - 606 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben, - Az Osztrák Tengermellék és Dalmáczia (Dalmáczia), Band 11

606 megvolt a maga értéke, némelyik még ma is becses, de valami úttörő irodalmi ténynyel egyik sem dicsekedhetik. E munkák közül némelyek Dalmácziára vonatkoznak ; távoli hazájához való ragaszkodását fényesen tanúsította azzal, hogy gazdag könyvtárát, mely ma egyik dísze Dalmáczia fővárosának, szülőhelyének hagyományozta. Nicolò Tommaseo sokkal mozgalmasabb életre volt rendeltetve, mely- ben öröm és fájdalom egyenlőtlenül oszlott meg. Sebenicóban 1802 október 9-dikén született; kiváló férfiak ösztönzésére korán irodalmi tanúlmányokra adta magát. Majd Florenczbe ment, hol Capponi, Lambruschini és mások társaságában igen tevékeny részt vett mind az alapításában, mind a vezeté- sében annak az „Antologia" czímű folyóiratnak, mely Olaszországban oly hatalmasan közreműködött a tudományos és nemzeti szellem emelésében. A politikai körülmények többször vándorbotot adtak kezébe; huzamosabban időzgetett Francziaországban és Corfuban. Éltesebb korában ismét Florencz- ben telepedett le, hol 1874 május 1-én elhúnyt. Soha sem viselt nyilvános tudományos hivatalt, még akkor sem, mikor legkevésbbé sem tarthatott attól, hogy e miatt elveinek függetlenségével szakítania kellene. O ugyanis tudta magáról, hogy mint magán tudós is teljesen betöltötte az emberiség iránti kötelességét, és meg volt elégedve, hogy munkásságának sovány jöve- delmével magát és előhaladottabb korában alapított családja tagjait szerényen, sokszor a szegénységgel határos helyzetben fentarthatta. S örökösen dol- gozott; még mikor szeme elgyöngülte, később pedig teljes megvakúlása miatt emlékezetére és idegen segítségre szorúlt is, szorgalma akkor sem csökkent utolsó lehelletéig. Meggyőződésein törhetetlen hűséggel csüngött; hogy politikai és vallási elvtársai legnagyobb részt más-más táborokban állottak, az őt soha sem zavarta, s az a tisztelet, melyet mások véleményei iránt tanúsított, minden párt becsülését biztosította számára. Maga iránt szigorú volt, de az ifjúság iránt jóakaró elnézéssel viseltetett; a fejledező tehetségtől soha sem vonta meg bátorítását és tanácsát. Hazáját (melyet 1837 óta nem látott többé) lelkesen szerette; meg-megemlékezett annak természeti változatosságairól és művelődési állapotairól; magasztalta azt a sajátszerűségét, hogy keletet nyugattal összekötő területén kétféle elemből álló, két nyelvet beszélő s mégis egységes népesség lakik; mindúntalan azt tanácsolta, hogy ezt a sajátszerűséget gondosan meg kell őrizni s mindkét népelem sikeres haladását elősegíteni. Ilyen volt, mint ember; mint írót pedig mindenek előtt a sokoldalúság és a nagy termékenység tűnteti ki.