Seite - 676 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben, - Az Osztrák Tengermellék és Dalmáczia (Dalmáczia), Band 11

676 a természet ezt a tartományt a kelet előtermévé s a nyugat végállomásává kivánta tenni. A földrajzi helyzet és a talaj alkata, mely legnagyobb részt mész- és agyag- s csak helylyel-közzel kova-tartalmú, nagy hatással van a tartomány terményeire, melyek a kelet terményeit jellemző illattal s különösen finom ízökkel tűnnek ki. Különösen áll ez a tengermellék boráról, mely szeszben gazdag, zamatos és szép színű, aztán a szirti meggyről, melyből a „maraschino" név alatt messze földön híres aromatikus liqueur készül, a rendkívül édes, jószagú fügéről, a szokatlanúl ízletes gyümölcsök- ről, a rozmarin-kivonatról, mely a maga nemében páratlan, különféle zsíros, igen jóízű sajtokról, stb. Csakhogy mindezek a termények és termékek, a szükséges ismeretek s még inkább a tőke hiánya miatt, fájdalom, még nem részesülnek a művészet és ipar finomító hatásában. Legfőkép csak nyers anyagokúi szolgálnak a jobbára külföldi nagy gyáraknak, melyek azokat a világkereskedelem és ipar szükségeihez képest földolgozván, jelen- tékeny hasznot húznak belőlök. Dalmáczia benszülött lakosságának hét nyolczada földbirtokos, vagy mások földeinek mívelője. A tartomány földmívelés szempontjából két fő vidékre osztható : egyik a tengermellék és a szigetek vidéke, melyen szőlő, olajfa, pyrethrum és konyhakerti zöldség terem; a másik a tartomány belseje, mely a gabonatermesztésnek és marhatenyésztésnek kedvez s terje- delmes legelőterületeket foglal magában. A török ellen századokon keresztül viselt háborúk s a házi tűzhely védelmének kényszerűsége harezossá nevelték a dalmata földmívest, a ki hajdan örömestebb foglalkozott a handsárral és íjjal, mint az ekével. Dalmácziának természettől is hős és bátor szláv lakója állandó harezban állt azzal az ellenségével, a ki földjét, kunyhóját, családját vagy vallását fenyegette. Természetes, hogy a földmívelés ily körülmények között nem virágozhatott, a mihez még az is járúlt, hogy Dalmáczia egy része a XV. század kezdetén a velenczei köztársaság birtokába jutott, melynek saját érdeke sugalta, hogy a lakosságnak ama harczias jellegét föntartsa, sőt fokozza. De otthon, mint földmíves sem tett le a dalmata teljesen az ő harczias szokásairól, s még az eke szarva mellett is ott volt övében a handsár meg a pisztoly; ha pedig, nyáját őrizve, ott ült valamely sziklán, kezében volt a puska s harsány hangon zengte bele a hegység öbleibe ama dalokat, melyekben a török ellen harczolt nemzeti hősök tetteit dicsőíté. Habár a politikai állapotok változása s a bölcs és békés kormányzat