Seite - 148 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország III (1), Band 12/1

148 meg szokott közöttük fordulni nyaranta a svábhegyi szükségletét bevásárolni s így tapasztalat nyomán adhatja ki a bizonyítványt, hogy a Pest-dunaparti gyümölcs- és zöldség-áruló hölgyek mintaképei a kellemetesen méltányos igazságtudásnak. Tovább haladva a Dunapart mentén, rábukkanunk a nagy baromfi- piaczra, melynek előcsapataival már találkoztunk a zöldségpiaczon, a kránczlis hölgyekkel\ kik csirkét, libát kínálgatnak a kocsival megállapodónak. Itt azonban már egész koloniája van az áldozatra szánt tollasoknak, nagy részük kupola idomú vesszőrekesztékekbe zárva. Ezeket többnyire a közel fekvő nagy alföldi városokból hozzák: azonban a pesti kofák már a vám előtt megvásárolják s a csirkemonopoliumot kezükből ki nem bocsátják. Nem felejtendők el ezek között a gyönge malaczok sem, a melyek, kivált új esztendő előtt, mesés árakon kelnek, mivelhogy Budapest összes keresztény lakossága át van hatva attól a hittől, hogy új-év napján a malaczpecsenye szerencsét hoz, mert „előre" túr; a szárnyas baromfi ellenben baljóslatú sült ekkor az asztalon, mert az „hátra" kapar! Ebbe a kedélyes népcsődűletbe elszórva, — ma már mind ritkábban ugyan — találjuk a Laczi-konyhákat. Egy kis magyarázat kell hozzá. A régi magyaroknak több rendbeli László királyuk volt. A legelső Szent László volt. Ezt szerették azért, mert vizet teremtett elő a sziklából a szomjazóknak. A második volt Kun László. Ezt nem szerették azért, mert az embereket éhezni tanította; elvette a marháikat, úgy hogy a parasztok maguk húzták a laptikát s elnevezték azt Kun László szekerének. Hátúi maradt a jó Dobzse László, a ki annyira engedékeny volt, hogy utoljára nem volt pénze a mészárszékre, hanem a sátoros kunyhóból hordatta fel Budavárába a sültet. Ezért híjják azt a sátor alatt sistergő katlant mai napig Laczi konyhának. De annyit meg kell vallanunk, hogy a ki még abból a fehér czipó közé szorított czigáiiy pecsenyéből nem evett, s rá abból a hamisítatlan kecskeméti karczosból nem ivott : az nem is tudja, mivel élt Lucullus ? Egy útcza-kanyarodásnál a baromfi-vásárról a halpiaczra bukkanunk. A halárusnők már a kofák aristocratiájához tartoznak. Mindannyian délczeg, kidomborúlt alakok; festői mintát is találni közöttük. Sátoraik alatt láthatók nagy kádakban a böjti eledelül szánt kisebb fajta viczkándó csemegék; de a vágó tőkéiken mázsás harcsák, tokok és vizák pompáznak,