Seite - 149 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország III (1), Band 12/1

149 melyek még félig elevenek s tátognak, mikor a szép kezek a hatalmas bárddal egy szeletet levágnak belőlük. Különös gourmand uraságok, casinói habituék tudják a módját, hogyan kell magukat nagyratartó halász uraságok által meginvitáltatni azok földszintes házaiba, kedélyes halászlére, a hol aztán nincs egyéb, mint magyarosan készített hal, — meg pezsgő, és semmi toaszt. Hanem ezt csak válogatott urak engedhetik meg maguknak — ritkaságképen. Ilyen a budapesti vásári élet. Hiányzik belőle a világvárosok kinálgatási lármája: az az énekhangra szedett reklám, a mitől a délelőtti órákban vissz- hangzanak Páris és Nápoly útczái. Még néhány évtizeddel ez előtt lehetett néhány sajátszerű hangot hallani az útczákon : a dunavizes ember „Dónawoósz!tf-t kiabált, a házaló eltutmálta reszkető hangon a „Handlééé!u-t, a szalmaáruló végig kiabálta az utczát a „szalmát vegyenek44-kel, a váczi olajárusnó elrikkantotta az „oláju-t, a milimári leány beénekelte a kapu alá „Káfens a Mili und an Obers!*, a soroksári polgártárs ránk parancsolta dörgő szóval, hogy „Krumpli káft!44 (magyar-németül), a tót leány melancholicusan énekelte a „Káfni Sooonda-ot (vegyenek homokot), a tót ablakos minden kapun bekiáltotta, hogy „fénsztr mók!44, stb. Ma már mind ez múlófélben van, kivált a pesti oldalon; a kinek valami eladni valója van, nem hívogatja a vevőket; tudja, hogy érte mennek. Most egy intésére a bűvészpálczának ugyanaz a kép áll előttünk, csakhogy télre válva. Ugyanaz a közönség: uraságok és napszámosok; azok prémes kabátokban, karmantyúba dugott kézzel, ezek pokróczba bugyolált lábbal, vaslapáttal a kezükben. Mindenki a zajló Dunát nézi. Az alsó rak- partot ellepte már az áradat; a raktárak és a gőzösök váró színjei eszterhajig merítvék a vízbe. A fölséges folyam, közepén egész domborúra duzzadva, vágtat, mint a förgeteg, a két összeszorító part között: fenn Pozsony, Komárom, Nagy-Maros és Vácz alatt már elsodorta a jégtorlaszait; de Budapesten alúl, Duna-Földvárnál még egy mérföldekre nyúló jégtorlat áll, mely föltartja az árt, s óráról órára duzzasztja a folyót a kettősváros között. A csatornák zsilipjei be vannak már tömve; szörnyeteg szivattyúgépek okádják a füstöt az égbe, a moslékot a Dunába. A téreken föl vannak halmozva a dereglyék, vasladikok, melyek mentő eszközökűl rendelvék, ha az árvíz kitör; mellettük tűzoltók, hidászok teljes készületben. A Duna ilyenkor rettentő hatalom ! Egész jégmezőket zúdít az álló hidak kőoszlopai- nak ; a jégtáblák harsogva törnek ezeken darabokra s azokból a folyam ház-