Seite - 290 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország III (1), Band 12/1

290 is, a kinél mélyebben senki sem érezte a század elején nemzetünk hanyat- lását s az 1809-ki nemesi fölkelés kudarczát. Bármerre nézett e hazában: sehol sem intett felé bíztató sugár s „A magyarokhoz" czímű ódájában fejezte ki szilaj kétségbeesését, prófétai haragját, hogy nemzetünknek többé nincs is mit keresnie a föld színén. Később haragja csillapodni kezdett s némi reményt merített a megindult szellemi mozgalmakból, a melyek őt is magukkal ragadták. De korán kifáradván : bölcseimi eszméi közé temet- kezett, s kevesebb ódát és több elegiát írt. Nemes érzéseit, kevéssel » megelégedését művészien fejezte ki „Eletphilosophia" czímű költeményében, a hol többi közt így szól : Úgy éltem, hogy életemet Visszaélni ne bánnám, Úgy éltem, hogy életemet Láttam a mosolygó tavaszt, Láttam az égető nyárt, Láttam minden időszakaszt Végezni ne fájlalnám; S minden földi láthatárt: Megcsókolgattam rózsáját, Ha örök időket élnék, Megizzadtam vas pályáját. Ezeknél többet nem érnék. Lassankint arra a meggyőződésre jutott Berzsenyi, hogy a kinek oly dicső múltja van, mint a magyarnak, még sem veszhet el egészen nyomorúltan; s a kinek oly hazaszerető, önfeláldozó vezérei vannak, mint nemzetünknek az Eszterházyak, Wesselényiek, Festeticsek, Széchenyiek, stb., s az írók közt, mint Virág, Kisfaludy Sándor, Kis János, legkivált pedig Kazinczy: annak élnie kell a jövőben is. Senkinek a pályája sem hatotta őt meg annyira, mint a Kazinczyé, a kinek alakja valóban annál óriásibb méretekben tűnik föl mi előttünk is, mennél távolabbról tekintjük őt. Kazinczy Ferencz a magyar irodalom újjáalkotói között az első sorban foglal helyet s munkásságának roppant hatását még ma is érzi irodalmunk. Előzőinek eszméi közül a legéletrevalóbbakat mind egyesítvén, oly moz- galmat indított meg már ifjú korában, a mely a vezérszerepet csakhamar biztosítá számára. O az eszmék haladásának, a magyar költői és prózai stil szépítésének, a magyar nyelv fejlesztésének és csinosításának, az ízlés neme- sítésének és finomításának s az európai műveltség terjesztésének áldozta életét. A Bessenyei és Révai nagy hagyományainak egyesítésén fáradozott, s fényes tehetségei, szeretetre méltó, simúlékony jelleme, fínomúlt ízlése, a külföldi irodalmakban való nagy jártassága mintegy önkénytelenül ragadták a reformátori pályára, melynek elvitázhatatlan érdemei vannak azokban a bámúlatos eredményekben, a melyek a múlt század végétől Széchenyi