Seite - 304 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország III (1), Band 12/1

304 újra alkotta egész irodalmunkat. A Kazinezytól megújított művészi nyelvet magyarossá, hangzatossá s oly széppé tette, a mely azóta is csak Arany Jánosnál emelkedhetett. O a magyar költői nyelv igazi megalapítója, ki a régi és új nyelvet összeforrasztotta s a tökély magas fokára emelte. Új tárgyakat ölelt fel, új gondolatokat s eszméket hirdetett, hogy a nemzeti elemet művészivé tegye s a különböző költészeti irányok legéletrevalóbb vívmányait összekapcsolja. A mondai és történelmi elemet korszakos hatással elevenítette föl költészete, a mely minden ízében nemzeti, magyaros. „Költé- szetének diadala — mondja Gyulai, a Vörösmarty életírója — a nemzeti szellem és költői szabadság diadala volt. Ez lángelméjének legdicsőbb emléke, melyet sem az ízlés változása, sem a jövendő remekművei nem boríthatnak homályba, a míg csak nemzeti szellem lelkesíti a magyart." Vörösmartyt pályája elején mint epikust tekintették a legelső magyar költőnek. A „Zalán futása", melyben őseink honfoglalásának legfontosabb eseményét veszi műve alapjáúl, épen a megindúló politikai mozgalom erősebb hullámverései közt, 1825-ben látott napvilágot, midőn az irodalom- ban s a közéletben egyaránt a letűnt nagy múlt emlékein virasztott a nemzeti kegyelet. Épen ez volt az eposz hatásának egyik legfőbb oka. Az ifjú költőt erősen megragadta a honalapítás eszméje, de ezt az eszmét nem támogatta kellően a mondai vagy történelmi anyag, s így nem csoda, ha aesthetikai tekintetben a mű conceptiója ellen számos kifogást tehetett a magyar kritika. Vörösmarty alkotó ereje nem elég erős, hogy kerek, bevégzett cselekvényt alkosson, a melynek részletei szerves kapcsolatban legyenek egymással ; eposzainak egyes részletei majd mindig sikerültebbek, mint maga az egész. A „Zalán futásá"-t rövid idő múlva kisebb eposzai követték, mint a „Cserhalom", „Eger", „Tündérvölgy", „Széplak", „A rom", „Magyarvár", „Délsziget" (töredék) s a „Két szomszédvár", a melyek közül csak az utolsóban van erős tragikai összeütközés rajzolva; de mindenikben árad a költői gazdagság, elbűvöl a hangok és színek pom- pája, mintha a keleti költők felizgatott képzeletének czél és határ nélküli csapongásait szemlélnők. Hősei, kivált a főhősök nem mindig keltenek elég költői érdeket: de a nyelv bája, az elbeszélés nyugodt menetét megállító ódai lendűletű fölindúlás, a classicai hexameter hangzatossága, a melyhez foghatót csak a görög és római költészetben találunk, elragadják az olvasót. Genre-képei és költői beszélyei azonban már alkotva is kitűnően vannak, kivált a „Szép Ilonka", mely valódi remek.