Seite - 208 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Tirol és Vorarlberg (1), Band 13/1

208 Frigyes császár és az olaszok közt akkor folyó hosszú küzdelmek idején az Alpesi szorosok miatt különösen fontos volt; később ugyanő lett St. Gallen birodalmi monostornak a védnöke is. Sógorával, Húgóval, híven támogatta a császárt az olaszországi harczokban, melyekben 1167-ben egyetlen fiát is elvesztette. Leánya és örököse, Ida, Gazdag Albert habsburgi gróf neje lett; az említett védnök- ségeket a császár fiának, Frigyes sváb herczegnek juttatta; más jószágokat csere útján szerzett a császár Rudolf vejétől, Albert habsburgi gróftól. De a Staufòk uralkodó-háza még többet szerzett e tartományban. Welf herczeg egyetlen hasonnevű fia szintén elesett 1167-ben s az atyja az ő örökségét is a császárnak hagyományozta még életében. így a Staufok uralkodó-háza annyi birtokot szerzett Vorarlbergben, hogy a Staufokkal szemben a pfalzgróf és utóda, második fia, egy ideig háttérben maradtak. Mert azon a tekintélyen kivűl, melyet a császári s a sváb herczegi méltóság adott, a Staufok gyakorolták a védnöki hatalmat Chur püspökség és St. Gallen, Kreuzlingen, Pfävers, St. Lucius és Curwalden monostorok fölött, melyek mindegyikének több-kevesebb jószága volt a mai Vorarlbergben; a Staufoké volt ezenkívül a bregenzi plébánia fölötti kegy- uraság, Neuburg vára és tartozéka, továbbá más jószágok a Boden-tótól fölfelé a Rajna mindkét partján. A Neuburgi és Emsi nemes urak voltak a ministerialisaik ; ez utóbbiak várába zárta el Frigyes császár utóda, VI. Henrik, a trónvesztett Vilmos szicziliai királyt, Henrik utóda, sváb Fülöp pedig a legyőzött Brúnó kölni érseket. Mi sem jellemzi jobban Húgó pfalzgrófnak a Welfekkel és Staufokkal szemben való alárendelt állását, mint az, hogy saját tartományában és neje jószágaiban hosszabb időn át fogoly volt. 1164—1166-ban ugyanis elkese- redett viszályba keveredett a Welfekkel, az atyával és a fiúval, s Vorarlbergen kivűl lakó híveitől segíttetve, egymás után megverte őket, míg a császár békét nem parancsolt s meg nem hagyta neki, hogy vagy megadja magát a Welfeknek, vagy távozzék a tartományból. A pfalzgróf inkább a megadást választotta, mire legyőzött ellenfelei a saját várába, Neuburgba zárták, honnan csak 1167-ben, az ifjú Welf halála után bocsáttatott szabadon. Mindezeken kivűl még „örököseinek gonoszsága", mint maga említi, keserítette meg életének utolsó éveit. 1182-ben hunyt el. Sógora, Rudolf, 1180-ban a Szent földre ment, honnan vissza sem tért többé.