Seite - 536 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Csehország I (2), Band 14/2

536 időben a farsangot, kivált a pezsgő életkedvű és mulatni szerető Egerlandban és az Eger középtájának dús gabona- és komlótermésű vidékein, a Saaz környéki Aubach és Goldbach völgyében, a szorgos érczhegységieknél, az alsó Elbe áldott partjain, valamint Leipa és a Jeschken-Iser vidékén mindenféle dévaj játékra és álorczás bohóskodásra használták föl. Ily czélra szövetkezett társaságok esténként álorczásan ismerőseik fonóházi gyülekeze- teibe („Rocken44- és „Hutzen44-Stuben) látogattak el. De az újabb időben a parasztságra mind jobban rá nehezdő s a legtermékenyebb vidékeken is érezhető terhek, a melyeket a gazdasági élet átmeneti állapotai rónak rá, az ősi patriarchalis gazdálkodás megszűnte s a divatos és számítóbb szellemet teremtő közlekedési eszközöknek immár a falvakba is bejutása, szóval a nép hagyományos, jellemző életének egyáltalán nem kedvező egész újabbkori művelődési mozgalom, a mely az üde természetes fogékonyságot, a törzs- gyökeres egyszerű mulatókedvet is csökkentette, a régi farsangi játékoknak is majdnem mindenütt véget vetett. Ősidők óta az álorczás bohóskodás, a táncz és a jó eszem-iszom volt a farsang három főbb jellemvonása Csehország német vidékein. A gazda idejekorán gondoskodott ez időre a füstölt húsról és kolbászról, a gazdasszony meg a jó vajas fánkról, hogy legyen mivel a házról-házra járó maskarásokat („Maschkara44 a nevük az Eger-vidéken) megvendégelni. Az Óriás-hegység- ben (így Nieder- és Ober-Hohenelbében és tovább befelé a hegységben) még mindig járnak az úgy nevezett „Plumpa-Männer44, a kiknek szalmával körűi kötözött, szalagokkal s egyéb effélével fölczifrázott csapatát a bádog kolompjaikról (Plumpa-Glocken) nevezik így, a melyekkel házról-házra járva, ott zenekíséret mellett tánczolnak s ezért aztán ajándékokat kéregetnek, sőt csennek is, a hol tehetik, mindenféle enni-inni valót. Az Eger középtája melletti Kaadenben ez álorczás meneteket „Gossotnenu-nek („útczázástt-nak) hívják. A gazdasszonyoknak ugyancsak résen kell állaniok, hogy nyársastúl el ne vigyék e ficzkók a pecsenyét a tűzről, mely zsákmányukon aztán nagy diadalújongással osztoznak. A házról-házra járó maskarás csapatok egyik fő alakja majdnem mindenütt, de kivált a gabnatermő vidékeken a jellemzetes „szalmás medve44 (a megfékezett tél jelképe s ebben már czélzás van a húsvéti ünnepkörre), a kit egy vezető vonszol szalmából vagy kenderből sodrott kötélén udvarról udvarra. A gazdasszony egy marék borsószalmát igyekszik a szalmaburkolatából megkaparítani, hogy tyúkjainak a fészkébe tegye, a melyek ettől szorgalmasabban tojnak. (Vonatkozás a