Seite - 542 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Csehország I (2), Band 14/2

542 hogy a varázslat alól föloldódjanak, mint ezt egyebek közt a Tetschen melletti Tichlowitzi völgy ú. n. „eprész leányká"-járói szóló rege is tanúsítja. A természetes és a népéleti évkör utolsó ünnepszakára esnek az arató és szüreti ünnepek, a keresztény egyház hatása alatt búcsúkkal és misézéssel kapcsolatos őszi népünnepek. Legfőbb ezek közt az általános vagy országos búcsú („ Landkirchweih", Kaiser- „Kermst" az Elbe alvidékén, Aussigban s másutt; „Kermsu a Saaz-vidéken, „Kerwa" a felső Eger-vidéken), a mely köré a kisebb búcsúk és az utó-búcsúk sorakoznak. Az igazi búcsúünnep egyik jellemző kelléke az alkalmi kalács, mely az Eger- és Elbe-vidéken „Schiwagga" nevet visel és öt-hat ágú fonatból áll s mindenféle nyalánk- sággal van fölczifrázva. Bőségesebb húseledelen és a búcsúkalácson kivűl tetemes sörfogyasztás is jár minden valamirevaló búcsúval, kivált az Eger és az Elbe mentén, a hol a dús komlótermesztés és malátakészítés folytán ez az ital ép oly jó, a mily olcsó. De az ünnep koronája mégis a táncz- mulatság, a melynél az Eger- és Elbe-menti bő termésű tájak némely módosabb falujában még csak néhány évtizeddel ezelőtt is ugyancsak széles kedvvel mulatott a nép; csak úgy röpült a bankó és gurúlt a tallér, s nem egy takaros parasztleány egynél több pár czipőt is elnyűtt a búcsú két- három napja alatt. Az Eger középtáján, főleg az Aubach-völgyben akkortájt még az „arany órácska" szép szokása is dívott. A búcsú vasárnapján t. i. már a délelőtti isteni tisztelet után összegyűlt a falu ifjúsága a legjobb vendéglőben egy órai tánczra, s rendesen ott választotta ki magának a legény a párját, a kit aztán nem ritkán már a következő farsangon „arany főkötő" alá is juttatott. A ki csak tehette, egy-egy tánczot húzatott magának, hogy azt a kedvesével, vagy az életepárjával a sor élén járja el. A búcsúk tánczvigalmai különben még ma is kivilágos kivirradtig tartanak, s olykor egy kis parázs verekedés is vegyül az ünnepi mulatság széles jókedvébe. Hajnaltájban aztán az utolsóknak maradt mulatók a zenészekkel haza muzsikáltatják („heim- geigen", „heimblasen") magukat. A búcsú hétfőjén, kivált az Eger középvidékén, megint templomba s aztán a temetőbe mennek. E szokás igen szépen jellemzi a csehországi németség lelkületét, a melyben, akár csak a gyermekében, hirtelen válta- koznak sokszor egymással a merő ellentétek. Ennek a vonásnak a tanújele, hogy híven megtartják még ma is azt az ősi német szokást, a melylyel minden nagyobb ünnep alkalmával meg illik emlékezni az elhúnytak lelkéről.