Seite - 570 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Csehország I (2), Band 14/2

570 a dalos kedvű legények csoportokba verődnek a zenészek körűi, átkarolják egymást és a legfelkapottabb nótákat éneklik, űj meg új szövegeket alkal- mazva rájuk. A leányok pedig párosával a szoba közepén sorakoznak s az énekszóhoz vagy zenéhez magukban tánczolnak. Egy-egy szerelmes pár ilyenkor félre is vonúl és a fal melletti padon ülve, dévajkodik. A többiek tánczoló kedve rovására azonban az éneklésnek nem szabad túlságosan sokáig tartania, s minekutána mindenik daloló legény megfizette a nótáját, rendesen a következő szakkal ér az énekszó végett: Spielleut spielts umatum, ! Hej! húzzátok rá, zenészek, Beesteledvén, a tánczterem kiürül. A béresek etetni, a cselédleányok fejni mennek. A gazdák fiai és leányai ilyenkor szabadok a munkától s ha nem akarnak odahaza vacsorálni, a táncznál maradhatnak. Azért azonban épen nem koplalnak, mert ifjabb testvéreik visznek nekik hazulról enni valót. Az öreg asszonyok is szívósan helyt ülnek a kályhapadkán és éles bírálattal szapúlják a mulatozókat. Éjjelre a családanyák a kisebb gyermekeiket és az egész házat egy-egy idősb nőcseléd vagy lakóné őrizetére bízzák s ők is együtt maradnak a férjeikkel a korcsmában, a hol nagy hévvel vesznek részt a társalgásban, sőt a poharat is föl-fölhajtogatják. Mikor egy-egy módosabb legény haza megy, a banda felét magával viszi s egy darabig muzsikáltatja magát vele. Ádám és Éva-játék. A Cseh-erdő népének a jámbor, vallásos érzület is egyik legjellemzőbb vonása. A vallás tanai és a bibliai történetek, meg személyek emléke mélyen bevésődnek a nép szívébe s képzeletének oly szokások gyakorlatára adnak alkalmat, a melyek az egyháztól valaha annyira fölkarolt népies színjáték maradványai. Egyike ezeknek az Ádám és Éva- játék, melyet az alábbi leírás szerzőjének gyermekkorában elégszer volt alkalma látni. Legelőször húsvét táján ismerkedett meg vele, mindjárt a reggeli utáni időben. Az apám a sarokasztalnál ült s annak nagy tölgyfa lapján krétával számítgatott; az anyám a kisebbik szoba ajtaja mellett az ebédfőzéshez való készülődéssel foglalatoskodott, míg én, a ki akkor úgy öt éves lehettem, a fal melletti padra álltam föl s onnan nézgéltem ki az udvarra, ha nem látnék-e ott valamit, a mi érdekelhetne. Alig kapaszkodtam föl, már is kevés Doss i zu man Deandla kum, Sitzt af der Ofenbonk, D* Zät wiad ia long! Hogy a rózsámhoz kerüljek! Ott ül szegény a padkán, Unatkozik is talán.