Seite - 595 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Csehország I (2), Band 14/2

595 meg akarta az érczröget vizsgálni s a fogóval kiemelvén, keményen kalapálni kezdte. S ime, a rög egyszerre csak széltében s hoszszában nyúlni, terjeszkedni kezd és az Üdvözítő megfeszített alakját ölti magára! Az ámúló mester most már csak addig ütött, kalapált rajta, a míg a Megváltó képe teljességében nem mutatkozott, aztán térdre borúit előtte s áhítattal megcsókolta. A csoda- képet nagy tisztelettel őrizte házában s drága kincs gyanánt hagyta utódaira, a kiknél évek hosszabb során át kézről-kézre jutván, végűi 1696-ban az utolsó birtokosa, valami Rinkné asszony, azzal a kérelemmel adta át a város Langer nevű akkori tanácsosának, hogy a szent képet valamely templomban közös áhítat tárgyáúl fügeszszék ki. Egy jámbor pap gondoskodott aztán róla, hogy a csodakeresztet a város melletti Kalvária-hegyen állítsák föl, a hol, hogy az idő viszontagságai ellen megóvják, 1714-ben kápolnát emeltettek föléje. Ehhez Jimin Veronika három, a krumaui herczeg pedig kilencz további stáczióból álló keresztjáró útat építtetett. A hegy azóta „Kreuzberg" nevet visel, s a jámbor hagyomány azt tartja, hogy a rajta álló csodatévő kereszt számos éven át megvédte a határt a fagy és jégeső pusztításaitól. A hohenfnrti barát Krumautól éjszakra van Hohenfurt, a cisterciek várszerűen megerősített kolostora, melyet — azt hinnők — ép oly jól megvédtek a világ elől elzáró falai, jámbor hajlékai, a bennök folyó oktatás és példa a kétkedéstől, vagy a hitbeli ingadozástól, mint a hogy egykor bástyái és tornyai megoltalmazták az ellenséges hadaktól. S mégis épen itt találkozunk a lelki megesésről szóló azon mondával, mely egy több helyütt ismétlődő csodával fejeződött be. A monda szerint a kolostor egy szerzetese szüntelen a világ és az élet legmélyebb titkainak búvárlatába merülvén el, végre is sok tévelygés után egyszer csak a hitetlenség sötét örvénye elé jutott; kételkedni kezdett a vallás több tanításában, többek közt az örökkévalóságról szólóban is. A természet búvárlása és szemlélése már több ízben rávezette a helyesb útra; egyszer tehát újra kiment az erdő csendes és csodás magányába, még pedig főleg azért, hogy madárdalt hall- gasson. Óhajtása csakhamar teljesült is, sőt nemcsak egy madár hallatta elbájoló énekét, hanem hol egymásután, hol karban egyszerre szólalt meg a pinty, a kenderike s a rigó az ágak közt, a közeli rozsföldben meg a fürj csattogott, míg fönn a levegőben a pacsirták csicseregtek szállongva. Mindnyájan az Úr dicséretét zengték. Mélyen megilletődött a szerzetes lelke is; csak ült, ült és elmélkedett, — végre fölkelt, hogy haza térjen 75*