Seite - 58 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Csehország II (1), Band 15/1

58 Az a körülbelül öt évnyi időköz, mely Fibich második operájának, a „BlaníkMiak, e tartalmas és drámai élénkségű, de még kellőkép nem méltányolt zeneműnek befejezése és első előadása (1881 vége felé) közt eltelt, a zeneköltő fejlődésében ismét nevezetes haladást jelez. Ennek leg- szebben szóló bizonyítéka a „Blaník" bemutatója után néhány héttel meg- kezdett s 1884-ben a cseh nemzeti színházban előadott „Nevésta Messinskatt (A messinai ara) czímű tragikus opera. A Schiller szomorújátéka után írt remek zenedráma a hagyományos opera-ízlésnek tett minden engedményt kizáró következetes stilszerűségével sokkal közelebb jár Wagner eszményi czéljához, mint bármely más cseh opera; becses és végig előkelő zenei tartalmával pedig leghívebb kifejezője, alkotója egyéniségének. Minthogy továbbá a cseh szöveg időmértéki és hangsúly-törvénye, melynek addig csak Smetana szerzett fokozatosan érvényt operáiban, Fibichnek e művében töké- letes hibátlansággal meg van tartva, a szerző már ennyiben is az utóbb említett mester haladó irányzatának főleg drámai téren legméltóbb örököse és folytatója gyanánt tekintendő. De minden műfajban egyenlő szerencsével dolgozó sokoldalúsága is Smetanáéhoz hasonló; hogy pl. csak a nevezeteseb- beket említsük, 1875 óta további kamarazenei szerzeményeken és nyitá- nyokon (így a Shakespeare „Viharu-jához, Vrchlicky „Egy éj Karlsteinon" czímű vígjátékához és a Comenius-ünnepre Írottakon) kivűl egy vidám elevenségű szép symphoniát (F-dur), egy mély költői érzésű tavaszi hangú- latot lehelő symphoniai költeményt („Vesna" = Kikelet) szerzett, nem is szólván „Vigiliák" czímű két bájos zongoradarabjáról, melyeket utóbb zenekarra írt át. A melodráma iránti kiváló hajlama Fibichet arra a merész gondolatra vitte, hogy egy egész színmű /nelodrámai kíséretével tegyen próbát. A múlt század vége felé Benda György és utánzói mono- és duodrámáikban csak egyes jelenetekre és csupán néhány személyre szorítkoztak s a szavalást kevés kivétellel nem kisérték szakadatlan zenével, hanem inkább a régi recitativ módjára mintegy szétdarabolták közjátékaikkal. Ezek az önálló színpadi melo- drámák azonban idővel egészen feledésbe merültek, s azóta csak elvétve akad operákban és egyéb színdarabokban még a nagyobb mesterektől is csupán egy-egy melodrámai jelenet, s mellette végűi kivételképen (mint Schumann „ Manfred u-jában) a szavalást teljesen és szakadatlanúl végig kisérő zene. Mindez csak igen kevés támpontot, de tulajdonképen egyetlen igazi minta- képet sem nyújtott arra nézve, a mit Fibich akart, midőn 1888-ban nem