Seite - 114 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Csehország II (1), Band 15/1

114 adtán ugyanis kimutatta, hogy a jelenkori verselésben csakis a hangsúly vehető alapúi s egyben mindjárt megalkotta ama szabályokat is, melyeken a cseh nyelv helyes rhythmusa épül. Az ő útmutatását követte az a lelkes költőcsapat, mely egy fiatal pap, Puchmayer Antal Jaroslav (1769—1820) köré sorakozott. Ez iskola néhány év alatt addig hallatlan sikereket ért el, jóllehet termékei épen nem mondhatók tökéleteseknek, minthogy alkotóik többségének nem volt igazi tehetsége, ennek híját azonban egyelőre feledtette náluk az az érdem, hogy az addig nem ápolt műfajoknak majdnem vala- mennyiét ők szólaltatták meg egyszerre a cseh irodalomban. Ama 30-nál több író között, kik e körből néhány közösen kiadott gyűjteményben léptek a nyilvánosság elé, legragyogóbb Puchmayer neve, ki Lafontaine modorában írt meséivel és vallásos ódáiban tűnt ki leginkább. Maguk ez első úttörő munkák szerzői is igen jól belátták, hogy alko- tásaik koránsem állnak művészi magaslaton, s épen azért idegen minták utánzásához folyamodtak. Puchmayer mellett, ki versekben dolgozta át Montesquieu „Temple de Cnidett-jét (Chrám Gnidsky, 1805), elég korán lépett ugyanez útra Nejedly János (1776 —1834), Pelzel utódja a cseh nyelv egyetemi tanszékén, ki egy időn át az irodalmi munkásság vezére volt. Kortársai kivált az Ilias fordításából adott mutatványát (1801), de egyéb fordításait is nagyra becsülték, melyek Gessner Salamon, Florian s mások műveiből valók s mindannyi idylli tárgyú. Negyedéves tudományos folyó- iratában, a „Hlasateltt-ben (Hírmondó, 1806 s köv.), legfontosabb irodalmi vállalatában szintén e törekvést szolgálja, csakhogy a különben érdemes férfiú Veleslavín korának immár elégtelen szókincsével dolgozott. E részben Nejedly egyoldalú s a mi még ennél is roszabb, makacs volt; még a helyes- írásban sem akart engedményeket tenni, s így lassanként összeütközésbe került a kor követelményeivel és forrongást keltett, mely csak a haladópárt teljes győzelmével végződhetett. Ennek feje Jungmann József, a „csöndes genius", volt (szül. 1773-ban, a Beraun melletti Hudlitzban, megh. 1847-ben, mint a cs. kir. akadémiai gymnasium nyug. igazgatója Prágában). Úgy az ó-kori, mint az újabb nyelvek és irodalmak széleskörű ismeretével s egyéb tereken is jeles jártassággal bírván, helyes belátással fölismerte, hogy a szemmel látható irodalmi pangás megszűntetésére az eddigi nyelvkincset újabb forrásokból kell gyarapítani. Erre a czélra törekedett kiváló szellemének minden erejével.