Seite - 118 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Csehország II (1), Band 15/1

118 a „Slávy Dcerau (Sláva leánya, öt énekben) czímű lyrai-epikai költeménynek vezéreszméi, mely csupa sonettekből van fűzve. Hasonló eszméket tartal- maznak különben egyéb, nagyrészt prózai művei is. Míg Kollár eleven képzelnie merész eszményképeket öltöztetett ragyogó színekbe s lelkesítő tanokat fogantatott meg honfitársai szívében : addig Celakovsky Ferencz László (szül. 1799-ben Strakonitzban, megh. 1852-ben, mint a prágai egyetem tanára), a csehek második nagy költője, szintén nem kevésbbé fényes sikerrel hallatta lantját. Ö benne is mély gyökeret vert a szláv nemzeti eszme, de már eleve a népdalhoz való simúlás útján határo- V zottabb, a valósággal egyezőbb alakot ölt. Celakovsky e czélra több éven át gyűjtött honi dalokat s kutatta a többi szlávokéit is, és valamennyiökből aztán dús gyűjteményt állított össze, a „Slovanské národní písné" (Szláv népdalok, 1822 s köv.) köteteiben. Csak ez után lépett föl ugyané műfajú eredeti termékeivel s írta meg legjelesb költői műveit „Ohlas písní ruskych* (Orosz dalok visszhangja, 1828) és „Ohlas písní Ceskych" (Cseh dalok visszhangja, 1839) czímen. Amabban jobbára az orosz népköltészet szelle- mét tükröző epikus dalok vannak; míg emebben számosabbak a lyraiak, melyek a cseh népdal jellemét mutatják. A műköltészetben is igazi mester- V nek bizonyúlt Celakovsky, nevezetesen „Rüze stolistá" (Százlevelű rózsa, 1840) czímű, részint szerelmi, részint oktató és elmélkedő verseinek gyűjte- ményében, továbbá számos epigrammjában és a szláv, meg egyéb nyelvekből való fordításaiban. Mindaz, a mit írt, előkelő, mintaszerű külalakjával s a benne nyilvánúló átható kritikai szellem által tűnik ki. V Míg Celakovsky és Kollár koruk költészetének a fő képviselői: addig a próza terén Safarík Pál József (1795 — 1861) és Palacky Ferencz (1798 — 1876) érdemesültek a klasszikusok nevére. Amaz, ki szelleme kiválóságára és élte sorsára nézve Dobrovskyhoz, lelkes buzgalmát és példás kitartását tekintve pedig Jungmannhoz hasonló, a gömörmegyei Kobeljarovóban született, hosszabb időn át az újvidéki szerb gymnasiumban tanított, a honnan Prágába ment (1833) s ott azontúl tisztán tudományos munkásságának élt. 1861-ben halt meg, mint a prágai egyetemi könyvtár igazgatója. Az írói pályán költői kísérletekkel tűnt föl, melyek részint eredetiek („Tatranská Musa s lyrou slovanskou", A szláv lantot verő tátrai múzsa, 1814), részint fordítások valának; csakhamar azonban egész lelkesedéssel a szláv régiségek tanúlmányába merült s e téren korszakot alkotó eredményeket ért el. Munkásságának tetőpontját „Starozitnosti