Seite - 124 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Csehország II (1), Band 15/1

124 kította, irodalmi téren is mélyre ható átalakulást idézett elő. A hazafias eszmények mind valóbb alakot kezdtek ölteni, a cseh iskolák száma gyara- podott, egyébként is bővültek a művelődés forrásai, a nemzeti öntudat pedig mindenfelé egyre hatalmasabbá fejlődött. Az ebből fakadó művelődési szükségletek és követelmények gazdag irodalmat termettek, mely kivált az utolsó húsz év óta rohamosan növekszik. A költészetben eleinte föltűnő ellankadás mutatkozik, melynek az az oka, hogy hazafias szelleme, melyet a bekövetkezett események túlszárnyaltak, mind többet vesztett hatásából. Más forrás után kellett tehát nézni, a melyből új s állandóbb hatású erőt meríthessen. Ennek fölismerése most is, mint valamikor Jungmann és Celakovsky idejében, csakhamar az újabbkori költői minták tanúlmányozására s minden oldalról megélénkült munkásságra veze- tett. Döntő győzelemre segítették ez irányt Hálek Vítézslav (1835—1874) és Nernda János (1834—1891), kik fényes kettős csillagzatként tűntek föl az iQabb költői nemzedék egén. Hálek szellemének eszményi, nemes lendületével mestere lett a költészet minden ágának, a lyrainak ép úgy, mint az elbeszélőnek és a drámainak. Neruda pedig, a ki a cseh irodalomban a tárczaírás megteremtője, kivált az elmélkedés, a lyra és az epika terén alkotott jeles dolgokat; de legjobban a szűkebb keretű életképekben válik ki mesteri jellemrajzaival. Kortársaik közül Heyduk Adolf (szül. 1835), a kitűnő lyrikus, Jerábek Ferencz (1836—1893) és Bozdéch Imre (1841 — 1889) váltak ki, kik közül a két utóbbi a dráma pálmájaért versenyzett. Napjainkban Vrchlicky Jaroslav (szül. 1853) és Cech Svatopluk (szül. 1846) állnak az élő költők sorában legelői, kiknek ragyogó tehetsége nem is sejtett magaslatra emelte hazájuk szépirodalmát. Melléjük sorakozik a regényíró Zeyer Gyula (szül. 1841), kinek művei csillogó költészetükkel tündökölnek, Sládek József Venczel (szül. 1895), ki főleg a divatos dal hangját találja el szerencsésen, és Krásnohorská Eliska (szül. 1874), ki az elmélkedő lyra szívreható melegségével tűnik ki. Az elbeszél8 próza terén is ugyanazon irányú fejlődést látjuk, mint a költészetben. Itt is háttérbe szorúlt lassanként a tisztán művészeti czél elől a régibb törekvés, mely eleinte csak az olvasó kedv fölkeltésére és a nemzeti öntudat ápolására irányúit. Azt a fontos kérdést, vájjon nyújt-e a cseh nép- élet változatos alakúlataiban az újabb ízlésű irodalmi működés számára elég- séges anyagot, mintaszerűen megoldotta Némcová Bozena (1820—1862). Ez írónő kivált számos nyelvre lefordított „BabiCka" (Nagyanyó) czímű