Seite - 324 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Magyarország IV (2), Band 16/2

324 hosszú alagúton átbújva, mint a kígyó, egy-egy futó pillantást vethet róla az útazó a Mecsek rejtek völgyeibe, erdőirtó és sziklafejtő iparába. Bükkösdnél a hegyek útvesztőjéből kibontakozva az ormánsági síkság szélére lép, Szent- Lőrincznél a barcsi vonallal csatlakozik, s mindenütt a hegy lábánál a síkság peremén haladva, rohan Pécs felé. De nem versenytárs nélkül. Az országút, — baranyai néven: derék,— mindenütt egyenközűleg fut vele egész Pécsig; itt elválnak egymástól, s míg a gőzös délnek, Villány felé robog, az országút megtartja irányát egész Pécsváradig; ott éjszaknak fordúlva, egy gyönyörű hágón kígyó-kanyargással hegyről-hegyre siklik s a palotás Nádasd völgyein Tolnába csap át. Mennyi patakon gázol át ez a két hatalmas út! Csekély vizűek mind, s szövetkezve sem látszik meg rajtok a nevekedés. Ha a malomkerék el nem árulná, senki sem sejtené, hogy patak csörög a buja fű között. Vannak közöttük rejtelmesek, barlangban eredők és barlangban enyészők; szeszélyesek, mint az orrfűi és abaligeti időszaki és időjósló források, melyek most buzog- nak, majd pihennek, kivált eső előtt nagy zúgással bőven omlanak, de egy- szerre meglassúdnak, mihelyt az eső megered. Egy-kettő, mely az abaligeti vízválasztó alagúton túl ütötte föl sáros fejét, kelletlenül vánszorog éjszaknak, mintha búsúlna a nagy kerülő miatt, melyet a Kapóssal kell tennie, s napok múlva érni el oda, a hol beljebb szülött testvérei már rég megpihentek, a Dunába. Mert a többi mind kisiet délnek az Ormánság felé; addig bujkál, addig szaladgál, míg megtalálja az egérútat a kis sáros lábú, fűzhajú Ókorig, a mely kiviszi őket a rónára, s Monos-Okornál (ad Monasterium juxta Okor; régi apátság) a Szigetvár alól ide futó Almással, alább ismét a pécsi patakkal egyesülnek, s útjokban, mintha nem igaz járatban levő szökevények volnának, háromszor is nevet cserélve, Palkonyánál a Drávába merülnek el. Tetszetősebbek azok, a melyeket a gazdálkodás haszonra ápol és szabályoz. Pécsnek száz forráson önti kristályát a Jakab-hegy, e források között leg- gazdagabb a város fölött fészkelő bő vizű Tetye. Tovább a pécsváradi csorgók, köztük a Béla kútja, melyet vak királyunk nevével tisztelt meg a hagyo- mány. Tovább az egyre izmosodó hegyvonal végpontja, az örök Zengő, melynek ormát s ormán enyésző várromjait a fellegek is meg-meglátogatják, s éjjeli szállást ott kérnek az ott lakó ismeretlen árnyékoktól. A nagy kiter- jedésű hegytömböt — túl a Duna legmagasabb és leggazdagabb hegyét — gondosan őrzött gazdag erdők borítják, melyeknek egymást szeldelő vágásain kaczéran szökken át a pajkos őz, a hétől-hótól védett völgyekben kora