Seite - 53 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Galiczia (1), Band 19/1

53 szélén állunk, az erdő zöldje és az aranysárga puszta, mindez színekben gazdag és páratlan hatású képpé egyesül. De térjünk vissza a Szereth folyóhoz. Ütünk nyugati irányban szép erdőn át vezet. Strusów mezővárosban kelünk át a folyón, egy pillantást vetünk a trembowlaihoz hasonlag vörös devoni homokkő-falak közt húzódó vízvájta völgybe s a szép templomra és a fényes kastélyra, s aztán nyugatnak, ZazdroSé község irányába megyünk. Mintegy varázsütésre tűnik el egyszerre a szakadék, az erdő, sőt majdnem a legutolsó fa is előlünk. Téres pusztai táj lép helyébe, mely a távol rezgő ködében az ég aljával olvad egybe. Két- három évtizeddel ez előtt az itteni Pantalicha vagy Orzelówka, a Zazdrosc, Stepy Strusowskie nevű, meg a többi puszták még őseredeti pompájukban voltak meg, ma ellenben már csak szerény maradványait láthatni a fensík- terűlet hajdani képének. A föld gazdasági mívelése évről-évre mélyebben nyomúl a puszták szívébe, s egykori változatos színezetük nem sokára egészen oda lesz, a szántóföldek egyhangúan szabályos barázdái lépnek helyére mindenütt. A felhőtlen kék ég s a nap arany golyója, a lágy, szelíden lengő és mégis üdítő reggeli szellő, a tengerhez hasonló óriási fölszín látása gyönyör- ködtet és életkedvvel tölt el bennünket. Lóhátoi* nyargalva, mintha sas- szárnyaink nőnének s magunk is affélét érzünk, mint a madaraknak amott a levegőben kerengő királya, a mely nagy ívekben száll fejünk fölött. A meg- munkált földek egyre ritkulnak, a podoliai ős puszta teljes fönségében terűi előttünk. Pompás, puha, virághímes szőnyeg a lábaink alatt; a kövér fűben az aranysárga pitypang ezrei, a mécsvirág rózsácskái s a harangvirágok violaszín csengetyűi gyönyörködtetik száz*meg száz más, a szivárvány minden színében játszó társukkal együtt szemünket, szívünket. A messzeségben pedig egyszerre csak, ni, mit látunk? Ott, a hol az ég kékje a puszta zöldjével egybeolvad és lobogó tűzként rezeg a levegő, nagy madarakat pillantunk meg, melyek szoborszerű merevséggel állva, gyanakvó félelemmel kémlelnek bennünket. A pusztai madárvilág óriásai, túzokok azok, melyeknek a félelme ugyan most, nyár idején, tehát a vadászati tilalom alatt alaptalan; mihelyt azonban az első dér belepi a puszta hervadó virágait, megkezdődik ellenük a vadászat. De ugyancsak vigyázatosan kell feléjök közeledni, mert rendkívül félénkek és óvatosak. A táj élénkülni kezd. Nagy marhacsordák előtt nyargalunk el, a melyeket reggeli pihenőre terelnek a pusztai kúthoz. Nyugat felé haladtunkban apró fenyűfácskákhoz hasonló zsurló füvet taposnak el lovunk poroszkáló lábai.