Seite - 54 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Galiczia (1), Band 19/1

54 Már ebből is sejthetjük a fensík morotváinak közeledtét. Mind több kis pocsolya tűnik föl, a melyek vize sás és káka közül csillan ki; lovunkról le kell szállanunk s gyalog folytatnunk utunkat. Hej ! micsoda élvezet kecsegteti itt a vadász embert ! Ki sorolhatná el mind azokat a négylábú és szárnyas vadakat, a melyek itt járnak-kelnek, röpdösnek és kivált a puszta nyirkosabb részén hemzsegnek ? Hangos siví- tással röppen föl egy megriasztott bíbicz-család s nyomon követ bennünket „kivit, kivitu kiáltozásával. Egész csapat vadkacsa, köztük néhány az állattan búvárát is érdeklő éjszaki faj is vonúl el a fejünk fölött, hogy a távolabbi mocsarakba rejtőzzék. Sipogva röppennek föl az apró mocsári szalonkák « s zeg-zugos gyors röptükkel kétségbe ejtik a nemes vadászmesterségben még járatlan kezdőt. Ellenben a nagy mocsári szalonka hangtalanúl és egyenes vonalban repül közel a föld színéhez, pompás lövésre kínálkozva még a kevésbbé gyakorlott puskásnak is. Már lőtávolságon túl ragyogtatja a sötét- zöld háttéren annál feltűnőbb ezüstfehér tollait a nemes kócsag, a melyet órákhosszat sem röstell a vadász térdig vízben állva lesni, hogy becses tolláért oly kívánatos zsákmányul ejthesse. A daru sem ritka, habár a költözési ideje még nem érkezett el. De ez még félénkebb a kócsagnál is, és ugyancsak szeren- csésnek mondható az a vadász, a ki egyet-egyet el tud belőle ejteni. Ellenben már a büszke gólya egész bátran sétál szinte mellettünk, mintha jól tudná, hogy semmi oka sincs tőlünk tartania. Mert a paraszt szentül hiszi, hogy e hosszúcsőrű madár minden bántalmazása rokonainak valamiféle bosszúállását hívná ki. Oly esetekről is regél a néphit, hogy a gólya bosszúból a bántál - mazója házát rá hullatott üszkökkel lángba borította. Lelövése halálos bűn, és betegség vagy tán még roszabb is a következése. . . Egyszer csak mély búgás üti meg fülünket. A bölömbika az, a mely valahol a vízben rejtőzve sajátságosan brúgó hangját hallatja. Odább egy szárazabb helyen előttünk ismeretlenebb alakú nagyobb madarak csapatja ereszkedik alá. Kérdésünkre megtudjuk, hogy ezek az éjszaki puszták jellemző szárnyas lakói, a nagy szélkiáltók. De lassanként alább hagy az állatvilág élénksége; a nap ugyanis időközben már rég áthaladt a délkörön és lángkévéket ont a pusztára. Fáradtak vagyunk magunk is és hűvös, árnyékos hely után nézünk. A távolban egy kiégett domb tetején emberi lakot pillantunk meg s feléje irányozzuk siető lépteinket. Szegényes, sásfödelű kunyhó csak, mellette néhány csűr s mögötte méhes. De az a néhány fa, a mely kertjében áll, örömmel tölt el bennünket, habár tulajdonképen nem is igazi fák, csak holmi