Seite - 66 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Galiczia (1), Band 19/1

66 Dübörgve kelünk át még egyszer a Stryj hídján, pár perezre egy rövid alagút nyeli el vonatunkat, mely ezután lassan Synozvődzko állomáshoz ereszkedik alá, s bekerülünk a Kárpátok vidékére. Nem valami vadregényes hegyi táj ugyan, a melyet látunk ; nincsenek rajta hómezők, jégárak, nincsenek szaggatott ormok és kőszálak, de azért mégis el kell ismernünk, hogy igen szép és kies vidéken vagyunk. A tiszta kékes levegő mindent kimondhatatlan bájjal áraszt el, a hegyek zafirszínű étherben látszanak úszni. A tágas, termékeny alluvialis síkságot, mely az itt egyesülő Stryj és Opor folyók mentén terűi, mindenfelől hegyek övezik. Bástyázatként húzódik a háttérben a Paraszka Zeiemin lánczolata, melynek legmagasb csúcsai 1.200 méteren is túl emelkednek. E hegyláncz lejtőit nagy, sötétzöld fenyvesek borítják, s csak a legmagasb és kövér alpesi legelőkkel diszlő ormai merednek föl fátlanúl a tiszta levegőbe. Termetes elágazások nyúlnak ki a főlánczolatból és végeikkel messzire benyomúlnak a síkságra. A morajló folyók mentén eső lemosta kopár sziklafalak merednek, vagy mosolygó rétek és bevetett szántóföldek mosolyognak felénk. Ellen- állhatatlan vágy vonz bennünket a hegyek, a havasi rétek felé, egy pillantással szeretnők az egész képet áttekinteni, hogy e szellős magasságból intsünk még egyszer búcsút a távoli Podoliának, melyet úgy megszerettünk. Letérünk a vaspályáról és a Stryj folyó mentén a kis Korczyn községbe megyünk, mely elég látogatott nyaraló és éghajlati üdülő hely. Innen útunk egy patak partján halad, melynek fönn, a főlánczolat lejtőin vannak a forrásai. Gyönyörű őserdő vesz körül bennünket mindenfelől. Elvezettel szíjjuk magunkba a pompás fenyvesillatot, s nem győzzük csodálni a szinte áttör- hetetlen sűrűséget, melyben kórhadt és kidőlt fatörzsek között fejlődik a sarjerdő, míg fönn a félhomályból a napfényes magasba gyönyörű szálas fényűk emelkednek a sűrűség zűrzavaros tömkelegéből. A patakok nedves mellékén a szattyú óriás levelei terjeszkednek, a tisztások hegyi rétjein pedig illatos zsályák és karcsú ökörfarkkórók ezrei virágzanak. Óvatosan haladunk tovább, mert a sűrűségből medve találhat elénk toppanni, a mi ugyan nem épen veszedelmes, de nem is a legkellemesebb találkozás. Néhány órai fáradságos hegymászás után egyre törpülnek a fényűk, s végre már egész alacsony cserjékké zsugorodnak, a melyek ágai félénken lapúlnak meg a földön, így keresvén menedéket a zord viharok ellen. Utóljára eltűnnek e bokrok is, és csak a kövér havasi rét („Pofonina") áll előttünk, mint a kék levegőbe fölmagasió virághímes zöld fal.