Seite - 250 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Galiczia (1), Band 19/1

250 szentképekkel. Minden mezei és dűÍő-úton szentképek, szobrok vagy kápol- nácskák állanak. Ha a paraszt útra indul, előbb a lovak előtt ostorával keresztjelet ró a földre ; vándor vagy munkásember előtt soha sem halad el a nélkül, hogy valami alkalomszerű jámbor mondással ne köszöntené; ha beszéd közben valamely elhunytról emlékezik, soha sem mulasztja el hozzá- tenni : „Isten ragyogtassa rá mennyei királyságát !tt E mély vallásos érzületből a lengyel népnek számos igen becses tulaj- donsága fakad. Családi élete szeplőtlen; hamis eskü szinte hallatlan nála, nagyobb bűnök és vétségek a nép alacsony fokú műveltsége mellett is föltűnően ritkák. Hűséges becsületesség, kötelességtudás mélyen begyöke- rezvék a nép lelkébe. Még a halál sem valami borzalmas a lengyel nép szemében. Isten akarata, úgy mond, és teljes nyugalommal készül el reá. Hiszen a síron túl új élet van, csakhogy a földinél sokkal szebb, mert bú és gond nélküli; aztán meg a másvilágon viszontlátja mindazokat, a kiket itt alant szeretett s velük együtt fog a mennyei dicsőségnek örvendeni. Innen van ismeretes bátorsága is, melyet Ausztriának az utóbbi száz év alatt viselt összes háborúiban bebizonyított. Az ifjúság ugyan szereti az életet, de ha a kötelesség hívja, félretesz minden félelmet, s ha egyszer kell , így tartja a közmondás, akkor hiába minden „Uram, segíts!" Sajátságos bölcselkedéssel segít magán ilyen esetekben a lengyel paraszt. „Nehéz ugyan, — úgy mond, — de hát az ember egyszer születik, egyszer meg is kell halnia". Vagy pedig ugyanez még jellemzőbb rövidséggel kifejezve: „Egyszer meg kell a kecskének döglenie". A lengyel paraszt tehát kitűnő katona; annál kitűnőbb, mivel vakon engedelmeskedik, vezetői- hez hűségesen ragaszkodik s minden fáradságban, szenvedésben bámúlatos kitartású. Szereti az éneket és zenét, de nem annyira, mint a cseh, hanem csak amúgy katonaként, a ki dob- vagy trombitaszó nélkül nem tud gyalogolni ; szabad idejét fütyölés, ének, táncz, zene és verekedés nélkül nem igen tudja eltölteni. Mindig kell valaminek a fülében csengenie; ha más nem, legalább emberi beszéd vagy cselekvés zaja legyen. „A lengyeleket elnémítani, — mondá egyszer a legnagyobb költők egyike, — annyi lenne, mint elnéme- tesíteni". Ilyenformán a táneznak és zenének sem volna e népnél semmi értelme, ha egyúttal nem dalolna is hozzá. A zenésznek azt a nótát kell játszania, a melyet ő eléje énekel, és csak erre a nótára tánczol. Táncz közben pedig mindúntalan akkorákat dobbant, hogy a padló csakúgy reng ;