Seite - 277 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Galiczia (1), Band 19/1

277 a többi parasztosabb fák közt. A nyárfa minden tagjában reszketett, és alig tudott csak ennyit suttogni: „Szentséges Szűzanya, ments meg!" A Boldog- ságos Szűz meg is szánta. „Ennek nagyon puha a fája", mondák a katonák és odább mentek. A szegény nyárfa azonban úgy megrémült, hogy azóta szüntelen reszket, és a levelei akkor is rezegnek, mikor szél sem mozdúl. A nyárfa mellett egy karcsú mogyoróbokor állt, mint leány az anyja mellett. Ez is egészen megrázkódott, a mint hallá, hogy mit akarnak, és nagy, nféhéz könyeket hullatott. A katonák levágták és királyi pálczát faragtak belőle Jézus számára. Hiába sírt-rítt szegény, az Űr akaratának meg kellett történnie. Ájtatos könnyei emlékére azóta termi Isten intézéséből gyümölcsét, a mogyorót. Innen nem messzire egy karcsú, magas bükkfa állott fehéres mezben, mint valami vászon köntösű földmíves. Mikor a katonák a tölgyfa kivágásához kezdtek, a bükkfa erőnek erejével ki akarta magát szakítani a földből, hogy rájok dőlve, vaskos törzsével és kemény ágaival agyontiporja őket. De nem tudott a földtől szabadúlni ; erre majdnem elállt a szívverése, elsáppadt és megnémúlt. Csak, mikor a katonák már a fiatal mogyoróbokrot kezdték vágni, akkor sikoltott föl: „Gazemberek! hát még ezt a szegény jószágot sem kímélitek!" Erre őt is megpillantották a katonák. „Ez épen jó lesz czövekeknek, a mikkel a keresztet megtámaszszuk", mondák, és neki estek, hogy kivágják. „Jézus, Mária, Szent József!" kiálltott a bükkfa és a fejszecsapásoktól lezuhant a földre. Mellette egy parasztos külsejű nyírfa állt. Ez egy szót sem tudott szólni, csak magához vonta az ágait, mintha a sírba akarna lépni és egyre így zokogott, így suttogott: „Ó, Szent Szűz! könyörülj, könyörülj rajtam! Hálából majd megvesszőzgetem a gyermekeket, valahányszor a te egyetlen fiacskád szenvedéseiről és tanításairól megfeled- keznek." A Boldogságos Szűz meg is szánta, és a katonák elhaladtak mellette. A nyírfa mögött állt a galagonya, tele tövisekkel, büszkén és elbizakodottan, s így szólt magában: „Mi félni valóm van nekem; mire használhatnának engem?" „Nézzetek csak! — szólt e pillanatban egyik katona, — milyen pompás töviskoronának való bokor!" Azzal levágták, koronát fontak a töviseiből, a fájából pedig nyelet faragtak ahhoz a korbácshoz, melylyel az Üdvözítő szent testét meg akarták ütlegelni. Ezért jajgat és siránkozik nagycsütörtökről nagypéntekre viradó éjjel a galagonya emberi hangon, míg a többi fa csak tompa zúgással tanúsítja fájdalmát. Sok ember töri a fejét, hogy miképen lehetne a világon a nyomorúságot megszűntetni; ez azonban hiábavaló törekvés, mert a szegénység örök. Ennek