Seite - 282 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Galiczia (1), Band 19/1

282 A'mondó vagyok tehát, hogy térnénk inkább haza*. — „En meg azt mondom neked, hogy ez épen szerencsét jelent, — felel a paraszt, — azért csak hajts, és azzal punktum.44 Beérnek az erdőbe, a szolga szénát ad a lovaknak, s azután a gazdájával favágásra indul. A lovakat magukra hagyták. Mikor elkészülnek, azt mondja a paraszt a kocsisának: „Eredj csak, Wojtek, nézd meg, nem bonyolodtak-e be szerszámjukba a lovak." Wojtek oda megy, hát a két ló ott hömpörög a földön, az egyik már épen hanyatt fekszik, a négy lába az égnek áll, és a farkas csak úgy falja a szügyét. Wojtek lóhalálában szalad vissza, és kiáltja a gazdájának: „Gazd'uram, adja csak hamar a fejszéjét és jöjjön szaporán, mert a „Szerencse" benne van egyik lovunk hasában és javában eszi." A paraszt kapja az egyik fejszét, a szolga a másikat és előre szalad, nekiesik a farkasnak és agyonveri. „No gazduram, kend azt mondta, hogy ez szerencse; most láthatja kend!" A másik lónak meg egészeri a nyakára hurkolódott a pányva, úgy, hogy bizton megfúlad, ha Wojtek hamar el nem vagdalja az istrángokat. Késő este értek haza nagy nehezen, de legalább a „Szerencsét" is fölrakták a szán tetejébe. A mit a krónikások a lengyelek pogány mythologiájából följegyeztek, az jóformán csak néhány névre szorítkozik, de a tudományos kritika azokat is nagy kétséggel fogadja. Ellenben a nép szóbeli hagyománya számos mythosi lényről tud, minők a felhőket maguk után vonszoló óriások, nemkülönben a Mennydörgés . Az óriások légi alakok, és ilyennek látszik a Mennydörgés is, a mely azonban a földön is jár. A Mennydörgés az a vadász, a ki folyton a titokzatos éji madarat üldözi. Nem egyszer megtörtént már, hogy egyesek ezt a vadászt is, meg a madarat is látták. Egy nagy úr pl. minden vasárnap vadászatra szokott menni a szent mise előtt. Egyszer szintén így cserkészett, de nem akadt semmi vadra, pedig időközben már elérkezett a mise órája. Ekkor hirtelen fekete felhő kerekedik az égen, és a távolból dörgés hallatszik. Az úr föltekint, és a folyam partján egy furcsa, nagy fekete madarat pillant meg, a mely szomorúan, leeresztett szárnynyal egy szikla tetején ül. Azt gondolja magában, ha már egyéb zsákmányra nem találtam, legalább ezt a madarat lelövöm. Eszébe jut, hogy már hét esztendeje hordoz a vadász- táskájában egy szentelt golyót; kihúzza tehát a puskájából a benne levő töltést és a bűvös erejű golyóval tölti meg fegyverét, s aztán elsüti. A madár a földre hull. Oda megy hozzá, fölveszi s minden oldalról jól megnézi, mert még olyat soh'sem látott. Gondolja magában: Kár a szentelt golyóért, mert ugyancsak rút állat. Erre valaki a háta megett így szólal meg: „Ne sajnáld,