Seite - 286 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Galiczia (1), Band 19/1

286 szerzett, sok évszázadon át harczi riadója volt a lengyel lovagságnak. Ezért rajongta körűi a lengyel nép az ég és föld királynéját különös szeretettel és alkotott róla ezer meg ezer legendát. Csak kis töredéke ezeknek az a gyűj- temény, a mely nem régen „ Mennyország királynéja u czímen Gawalewicz szövegével és Stachiewicz gyönyörű rajzaival jelent meg. Minthogy a tárgyról már az imént szóltunk, a föntieket még csak a következőkkel egészítjük ki. Hajdan az embereknek nagyon jól ment a dolguk, mert a gabonának egészen más volt a termése, mint ma. A gabnaszár csupa kalász volt a tövétől a hegyéig. De minthogy a nagy bőség mindig elkapatja az embereket, meg- feledkeztek Istenről és a szegényekről. A Szűzanya az ő végtelenül irgalmas szíve szerint mégis meg akart előbb róla győződni, vajon az emberek csak- ugyan olyan gonoszak-e. Tehát isteni kisdedét a karjára véve, egy faluban alamizsnát kéregetve házról-házra járt. De mindenütt elutasították, sőt néhol még szitkozódó szavakat is kiabáltak utána. E faluból nagyon elszomorodva távozván, a szántóföldek közti úton a szomszéd faluba ment azon hiszemben, hogy ott talán jobbak lesznek az emberek. Jézus azonban nagyon jól tudta, hogy ott is épen olyan istentelenek és kemény szívűek, mint máshol, mint mindenütt. így szólt tehát : „Meg kell kevesbítenünk a kenyerüket, akkor majd megjavúlnak". És az Úr már-már fűvé, vagy csak szalmává akarta változtatni a gabonát ; de a Boldogságos Szűz mégis csak megkönyörült az embereken, és e pillanatban kezecskéjével megmarkolta egy búzaszál kalászának a hegyét. A mit a kezébe fogott, az megmaradt halásznak, ellen- ben a többi rész csupasz szalmává lett, és azóta a gabonaneműeknek csak fölül van kalászuk, nem pedig, mint hajdan, a tövüktől a tetejökig. Jóllehet hét tőr járta át szívét, s bár egyetlen fiát a keresztre feszítették, a Szent Szűz áldott lelkében még sincs semmi keserűség a világ és az emberek ellen; sőt inkább oltalmazójuk, jóltevőjük és szószólójuk maradt és lesz is örökkön örökké. Még a másvilágon is mentésére siet a veszendő léleknek. Néha ugyanis csapatostúl bolyongnak az árva lelkek, a kik sehol sem lelnek nyugtot; föl-följárnak a temetőbe és így esdekelnek: „Temető, rejts el bennünket sírjaidba, hogy az Ítélet napjáig nyugtot lelhessünk." A temető azonban így válaszol: „Nem tehetem, semmikép sem tehetem, mert gyónás nélkül múltatok ki.u Erre a templom elé mennek és ott könyörögnek : „Templom, bocsáss be bennünket, hogy boltíveid alatt lakhassunk és oltáraid előtt térdelhessünk az Ítélet napjáig." De a templom is azt feleli: „Nem tehetem, nem, nem!" Ekkor kimennek az erdőre és ott siránkoznak: „Erdő,