Seite - 359 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Galiczia (1), Band 19/1

359 a bokrokban elrejtőzhessék; majd arany gyűrű, hogy az úton tova gurul- hatna; vagy halacska, hogy a rohanó folyóban elúszhatnék; végűi csillagocska az égen, a mely az embereknek világít. De üldözőjének baltája van, a mivel a bokrokat kivághatná; a tova gurúló gyűrű megpillantására sólyomszemekkel, a halacska kifogására sűrű hálóval van fölfegyverkezve; sőt még a csillag elérésére is fogadkozik, olyan jó a nyila. Mit tehet immár a leány, mint hogy végűi megadja magát a kitartó ostromnak, mondván: „Látom, immár látom, Isten rendelése, így hát a tiéd leszek Bárhová forduljak, reám akadsz végre; S mindent kedvedre teszek." A mire a legény, diadalán ujjongva fölkiált : „Húzzátok rá, hadd vígadjon a szívem, Enyém léssz hát valahára, Feleséghez segített a jó Isten ! S hajolsz szívem óhajára!" Igen megható az árváról szóló dal is, a mely a lengyel parasztnép között szintén országszerte hallható. A fiatal árvaleánykát egy falun keresztül vándoroltában megrohanják a kutyák. Senki sem megy segítségére, míg az Űr jézus meg nem szánja s egy darabka kenyérrel meg nem oltalmazza. Ezután azt parancsolja neki, hogy menjen a temetőbe s ott az édesanyja sírján keressen menedéket. A sírra a rajta nőtt három ágacskáról könnyen rá fog ismerni. Ez ágacskák egyikét szakítsa le, csóválja meg a sírhant fölött, mire az anyja majd jelt ád magáról. Úgy is történik. Az anyja meghallja, s mikor megtudja, hogy a leánya szólítja, szívesen ajánlkozik, hogy őt a sírba maga mellé befogadja; csak azt kérdi, miből fog majd ott táplálkozni. Az árva fogadkozik, hogy majd megél ő Isten kegyelmével a földalatti gyökérszálacs- kákból, csak fogadja be az anyja. Ez hát bele nyugszik, csak az a kívánsága, hogy az árvának a mostohaanyja legalább a szennyes ingecskéjét mossa ki. Gyermeke szívszakgató nyomorának látása azonban arról győzi meg, hogy ezt is hiába várná a szerencsétlen árva a lelketlen mostohától. Ekkor három angyal jelenik meg, kik az árvát fölvezetik az égbe, míg ugyanekkor az ördögök a gonosz mostohát a pokol kapui mögé ragadják. A mostoha most az árvát az égben, emez meg azt a pokol mélyében látja. A mostoha esdekel és rimánkodik, hogy bocsássák vissza a földre, majd egészen máskép fog most az árvával bánni, mint ennekelőtte. Az ének e szókkal végződik: „Hiába, te gonosz, ne remélj kegyelmet! Gondodra volt bízva ez az árva gyermek; De te csak kínoztad a szegény kis árvát, Szenvedd hát a pokol örök égő lángját!"