Seite - 540 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Galiczia (2), Band 19/2

540 hallásból csakhamar eltanúl és szájról-szájra ad, sa melyek nemcsak az egyén lyrai érzelmeit tolmácsolják, hanem a foldmívesnek úgy szólván egész életét, minden munkáját is híven kisérik, jámbor érzúletét ápolják, jókedvét növelik, búját-baját feledtetik és a természetet a legélénkebb színekkel ecsetelik. Majd jött a tatárdúlás szörnyü csapása s azzal együtt cgy idegen barbar vándornép zsarnoki uralma, melytôl a meghódoltak élete sem volt biztonság- ban ; a gyászos függésnek e korában a színlelés és a vak engedelmesség nem szúlhetett vidám és hósi dalokat. A nép-énekesek éjszak felé vándoroltak, a kik pedig mégis honukban maradtak, csak népük nyomorát zengették. A kis-orosz dal jelleme teljesen megváltozott ; az idók új jelenségei s az új állapotok új mûalakokat és dallamokat teremtettek. Nem gyôztes badjáratok és fényes csaták, hanem a kétségbeesett merészkedôknek az elnyomó hatalom elleni egyenlótlen harcza lett tárgya a hóséneknek. A byiynák helyébe az ú. n. dumák lépnek, melyekben borongó bánattal vegyült hósies hangúlat vázolja a kozák nép életét és szenvedéseit. Négyszáz esztendónél tovább tartott a nyomasztó török és tatár uralom eilen a keserves küzdelem, a melynek hú képét látjuk e kor népdalaiban. A rutén népdal a vándor nép-énekesek alkotása. A kalekek és slepecda, a rutén nép e troubadourjai, kiknek a czéhe oly régi, hogy azt a XI. században már teljesen szervezve találjuk, az ének, zene, kôltészet és táncz vándor- mesterei. Hangszerük a g$¿¿ (husía) nevú gitárféle, melynek hosszú nyakra feszített három húrján vonó nélkúl játszottak, jobb kezükkel pengetvén a hangszer nyakán balkézzel lefogott húrokat. A XVI. században mind ritkábban találkozunk e hangszerrel, mely a vallásos énekek kiséretére is szolgált s a melyböl a vonós hegedú fejlódótt. A „husla" használata az összes szláv népeknél általánosan el volt terjedve. A vándorénekesek sajátszerú jellemzó viseletükról mindenütt könnyen fölismerhetök valának. E viselet széles karimájú kalapból s bó köpönyegböl állott, melyhez különös ismertetö jelekûl még egy vagy több csengetyû, a kezükben zöld ág (bénaságuk jelvénye, mert a lantos rendesen valami testi fogyatkozásban szenvedett, többnyire béna volt vagy vak, innen a nevük is: „kaleki" és „slepcy"), továbbá egy tarisznya és a hangszerük járúlt. De azért mégsem voltak tulajdonképen koldúsok, sót egészben véve jó dolguk volt. A bol csak megjelentek, mindenütt koréjük sereglett a nép örege-ilja, nem csupán a dalaik miatt, hanem egyáltalán újságvágyból ; mert az ilyen lantos sokat tudott regélni a fejedelmek és fóurak