Seite - 40 - in Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben - Bukovina, Band 20

40 Kirlibabától Magyarországba vezetö hegyi út. Valóban remek kárpáti táj ez, a melyen a máramarosi és bukovinai ôserdôknek még jóformán szúz rengetegei találkoznak. Örömest tanyáz bennük, mert kevésbbé háborgatják, a medve, farkas, vaddisznó ; bôven legelész az óz és szarvas, meg más egyéb vad, a melyek óvatosan kerúlik az olyan hegyvidéket, a hol az ember sürúbben jár-kél s gyakrabban ropog a vadász gyilkos fegyvere. Hegyek lábánál és lejtóin, részint pedig a Tatarka-hegyek hátán keresztúl vonúl Luczina vidékérc egy régi út, mclyet néhai Rudolf trönörökös 1887. évi bukovinai látogatásának alkalmára teljesen jó karba helyeztek. Ma azonban már megint alig látni a nyomát is, minthogy a számos záporpatakok, melyek nagyobb esózések idején hirtelen megáradnak, szinte a folismerhetetlenségig elpusztították ez útat. Egy kicsiny, de igen súru fenyúerdóeskén áthaladva, közepes magasságú hegyek közt, 1.262 méter magasan fekvö fensíkra jutunk. Kisebb-nagyobb csoportokban álló fenyú- és égerfákat és szeder- meg áfonyaeserjéket látunk itt ; a tágas réteket a havasi rózsa és gyopár, a boglárka és a narancssárga arnika díszíti, mely a nép orvosságai közt mindenütt olyan nagy becsúltetés- ben részesúl. Ejszak felé egy kis telep túnik szemünkbe, mely a radautzi es. és kir. ménesé és az a czélja, hogy a többnyire angol, arabs és normann fajú állami lovak ott teljes szabadságban nyaralhassanak. Jóllehet e magános hegyvidéken több kilométeniyi kerúletben két-három hueul tanyánál egyéb emberi lakot nem igen látni, azért a Lticzinát ritka szépsége miatt elég gyakran meg-meg- nézik az útazók, néha igen elôkelô látogatók is. Ezek sorában elsô helyen említendó a boldogúlt Rudolf trönörökös (1887 július 10) és Péter Ferdinánd fóherczeg (1895 július 29), kik itt jártukban maguk kijelentették, hogy nagy on gyönyörködtek e táj rendkivúli szépségében. A Luczinától nyugatra a Bobejka vidékére jutunk, melynek rétjei szintén az állami méntelep tulajdonához tartoznak; innen pedig hegyoldalakon kanyargó gyalogôsvényen a Stara Wipczyna és a Czarny-Dil tájára érünk. A völgy- szorúlatok itt a sok helyütt lápos talaj, a sziklás folyótorkolatok, a rothadó fatörzsek és a szakadékok miatt gyakran oly járhatatlanok, hogy még a mokány hegyi ló is csak nagy ügygyel-bajjal halad át rajtuk. A Stara Wipczyna éjszaki részén súrún következnek a mocsarak a Kirlibaba patak mentén, melynek a forrásai itt fakadnak. Innen a Doszczinára (1.461 méter) jutunk, melynek szelíd hajlású erdöden hegyhátai közti völ-